ÉPÍTKEZŐKNEK


ELSZAKADÁS


Építkezőknek szóló legutóbbi cikkünkben a homlokzatmagasság és az építménymagasság fogalmáról, különbségeiről értekeztünk. Az építménymagasság, mint új szabályozási mutatószám, a korábbiaknál jóval változatosabb tömegformálást tesz lehetővé a telek beépíthetősége tekintetében. Ennek lehetőségeit még csak most kezdjük feltárni. Ezek az előnyök első látásra nem nyilvánvalók, mert például egy zárt vagy egyszerű, tagolatlan épülettömeg esetében (amilyen egy nyeregtetős kocka vagy hasáb) a régi �homlokzatmagasság� könnyebben értelmezhető, illetve az �építménymagasság� semmiféle variációs vagy kedvezményes számítási lehetőséget nem ad.

A variációk akkor jönnek elő, amikor földszintes és emeletes épületrészek összeállításával komponáljuk az épületet, s az építési szabályzatban meghatározott magassági érték a különböző magasságú homlokzati felületeknek és a ház kerületének hányadosaként képződik. A korábbi szabályozás idején lehetetlen volt, hogy oldalhatáron álló beépítés esetén emeletes épületszárny létesüljön, mert ez semmiképpen nem fért bele a 4,5 m-es homlokzatmagasságba. Az új magasságszámítási módszerrel már van mód erre, különösen akkor, ha a határértéket 4,5 m helyett 5,0 m-ben határozzák meg a helyi építési szabályzatban, amire már van példa. Nem mintha kifejezett célunk volna az oldalhatárok emeletes beépítése, de differenciált formában ez jobb megoldás lehet az utóbbi húsz évben elterjedt, aránytalan térdfalas-tetőteres házaknál. Az Országos Építésügyi Szabályzat idején, vagyis 1998. január l-jéig a lakóházas építési övezetekben jellemzően háromféle homlokzatmagassági értéket alkalmaztak: 4,5, 6,0 és 7,5 m-t. Ezek közül csak a 7,5 m adott lehetőséget emeletes ház építésére, a 4,5 és a 6,0 m csak a térdfallal magasított tetőtér-beépítést tette lehetővé. Ezért, ha valaki teljes mértékben ki akarta használni telkének beépítési lehetőségét (és miért ne akarta volna?), akkor szükségszerűen aránytalan tömegű, csúnya házat kellett építenie. Ki kell mondani, hogy az utóbbi évtizedek sokat vitatott színvonalú családiház-építészetét nem egyszerűen az esztétikai igénytelenség vagy fantáziátlanság alakította ilyenné, hanem a szabályozási előírások is. Különösen érvényes ez a megosztással kialakított keskeny, szűkös telkekre, amelyeken csak magassági irányba lehetett úgy-ahogy terjeszkedni. A régi szabályozás pedig nem tette lehetővé a homlokzatmagasságok differenciált alkalmazását, a magasabb és alacsonyabb épületrészek variálását.

A lakás helyiségei és alapterületük

Földszint
1. Előtér+lépcső        
2. WC-mosdó+fűtés       
3. Zuhanyzó-mosdó       
4. Kamra        
5. Konyha       
6. Étkező       
7. Nappali      
Összesen:       
8. Gépkocsitároló       


8,2 m2
3,0 m2
2,5 m2
1,2 m2
8,8 m2
12,6 m2
28,5 m2
64,8 m2
17,7 m2

Emelet
1. Előtér       
2. Szoba        
3. Szoba        
4. Szoba        
7. Fürdőszoba   
Összesen:       


2,6 m2
13,7 m2
13,5 m2
12,5 m2
7,4 m2
49,7 m2


Hangsúlyozni kell, hogy az új szabályozás sem csodaszer, nem növeli a telkek beépíthetőségének mértékét, de a korábbiaknál jóval árnyaltabb építészeti formálásra nyújt lehetőséget. Más kérdés, hogy korábban is sokan fittyet hánytak mind az előírásokra, mind a magasabb építészeti elvekre. Így az új lehetőségeket is elsősorban a jogkövető építtetők és a jókezű építészek hasznosíthatják maguk és a köz javára.
Az előzőkből láthatóan a tetőtér-beépítés, mint térhasznosítási módszer, nemcsak lehetőség, hanem kényszer is volt egyben. Az igaz, hogy ugyanakkora földszinti alaprajz fölött a tetőtér beépítése takarékosabb megoldás, mint a földszinttel azonos területű teljes emeleti szint kialakítása, az összehasonlítást azonban nem lehet pusztán költségalapon elvégezni. A tetőtér kivitelezési és használati szempontból egyaránt bonyolultabb, problémásabb terület, mint a megszokott térhatárolású normál földszinti vagy emeleti szint. A gondok többsége azzal függ össze, hogy az épület csapadékvédelmének, a belső tér hőszigetelésének és páraháztartásának egyetlen térhatároló szerkezetben való egyesítése lapos tető vagy ferde síkú tető esetében egyaránt bonyolult, igényes feladat. Ehhez képest a hagyományos �kéthéjú� hidegtető, amelynél a belső tér zárófödéme és a tetőszerkezet között üres (�hideg�) padlástér képződik, jobb, természetesebb megoldás.
A padlás megfelelő átmenetet képez a külső és a belső tér között, így a csapadék és a szél elleni védelem, a nyári hőcsillapítás és a páraelvezetés egyszerűbben oldható meg, mint a másik esetben. Mindent összevetve elmondható, hogy egy átlagos kivitelezésű tetőtér komfortszintje alatta marad a padlástérrel védett emeleti szint használati értékének, vagy ugyanazt a komfortszintet csak bonyolultabb műszaki eszközökkel lehet elérni. Ezek a megállapítások nem vonják kétségbe a tetőtér-beépítés hasznát, értelmét, csak árnyaltabb megközelítésre ösztönöznek. Itt van még a födémek kérdése is! Ha adott földszinti alaprajz fölé emeletet húzunk föl, akkor a két használati szint közötti födém teljes alapterületét fönt is kihasználhatjuk. Tetőtér-beépítésnél ellenben a födémfelület kihasználhatósága csökken a nem járható magasságú részek területével, illetve a tetőhajlás függvényében esetenként 2030 százalékos arányban.
Az ilyen összehasonlításoknak nem sok értelme volt addig, amíg nem lehetett választani a tetőtér és az emelet között, mert az épületmagasság egyoldalúan volt korlátozva. Mostantól azonban az emeletesség sem nagyságrendben, sem költségben nem jelent okvetlen többletet a tetőtér-beépítéshez képest. Ahhoz, hogy az újfajta tömegformálás és emeletesség előnyei érvényesüljenek, bizonyos szerkesztési módszerek alkalmazására van szükség. Így például a földszintes épületrészek fölött nem készül vasbeton zárófödém, és az épületmagasságot a lehetséges mértékig csökkenteni célszerű. Tény, hogy mifelénk jelenleg egyik megoldás sincs divatban. Mi sem erőltetjük öncélúan, csak azért, mert úgymond �jobb helyeken� így szokás, de megjegyezzük, hogy az önkorlátozás említett módszereiért cserébe összességében jobb minőségű és egyszerűbben kivitelezhető lakótereket kaphatunk. Az ábrázolt módon formált lakóház emeleti szintje ugyanis egyszerűbben kivitelezhető, jobb megvilágítású, szellőztetésű és hőszigetelésű, mint egy hasonló nagyságrendű tetőtér-beépítés. Bemutatott példánkon az eresz- és belmagasságok korlátozása részben a takarékosságot, részben az épületmagasság keretek közt tartását célozza.
Esetünkben a számított építménymagasság 4,84 m. Amennyiben az adott építési helyen érvényes szabályozási követelmény ennél nagyobb (pl. 5,0 vagy 6,0 m), akkor a ház is magasítható. Amennyiben a követelmény kisebb, például oldalhatárra építéskor 4,5 m, akkor ehhez épületünkkel kétféleképpen alkalmazkodhatunk: vagy az emeletes rész magasságát csökkentjük, vagy a földszintes épületrészek hosszirányú kiterjedését növeljük a számított magassági értékhez szükséges mértékben. A ház vízszintes irányú kiterjesztésének határt szabhat a telek beépíthetőségének mértéke, tehát ez a lehetőség sem végtelen.
A címbeli �elszakadás� arra utal, hogy a jövőben főként az új lehetőségeket kívánjuk boncolgatni, ezért korábbi, hagyományos terveink túlsúlya megszűnik. A tradicionális formák és arányok ápolása egyébként sem önmagáért való, hanem az egyik (számunkra elfogadható) válasz a hazai telekkínálat és az előző szabályozás együttes hatásaként megjelenő kihívásra. Amint már régebben is utaltunk rá, a hagyományőrzés nem csupán formai kérdés. A megfelelő anyagok célszerű be-, illetve összeépítése, a belső elrendezés és a külső megjelenés összhangja ugyancsak hagyományos értékek. A település- és utcakép rendezettségéhez pedig nem szükséges a házak teljes formai azonossága, hanem elegendő a tömegek, kubatúrak viszonylagos méretbeli hasonlósága.
Az eddigi vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy az építménymagasság mint jogszabályi normatíva alkalmas a szabályozó szerep betöltésére.

Zsilinszky Gyula
Rajz: Bella Bea