Építkezőknek szóló
legutóbbi cikkünkben a homlokzatmagasság és
az építménymagasság fogalmáról,
különbségeiről értekeztünk. Az építménymagasság,
mint új szabályozási mutatószám,
a korábbiaknál jóval változatosabb tömegformálást
tesz lehetővé a telek beépíthetősége
tekintetében. Ennek lehetőségeit még csak most
kezdjük feltárni. Ezek az előnyök első látásra
nem nyilvánvalók, mert például egy zárt
vagy egyszerű, tagolatlan épülettömeg esetében
(amilyen egy nyeregtetős kocka vagy hasáb) a régi
�homlokzatmagasság� könnyebben értelmezhető,
illetve az �építménymagasság� semmiféle
variációs vagy kedvezményes számítási
lehetőséget nem ad.

A variációk akkor jönnek elő,
amikor földszintes és emeletes épületrészek
összeállításával komponáljuk
az épületet, s az építési szabályzatban
meghatározott magassági érték a különböző
magasságú homlokzati felületeknek és a
ház kerületének hányadosaként képződik.
A korábbi szabályozás idején lehetetlen
volt, hogy oldalhatáron álló beépítés
esetén emeletes épületszárny létesüljön,
mert ez semmiképpen nem fért bele a 4,5 m-es homlokzatmagasságba.
Az új magasságszámítási módszerrel
már van mód erre, különösen akkor,
ha a határértéket 4,5 m helyett 5,0 m-ben határozzák
meg a helyi építési szabályzatban, amire
már van példa. Nem mintha kifejezett célunk
volna az oldalhatárok emeletes beépítése,
de differenciált formában ez jobb megoldás
lehet az utóbbi húsz évben elterjedt, aránytalan
térdfalas-tetőteres házaknál. Az Országos
Építésügyi Szabályzat idején,
vagyis 1998. január l-jéig a lakóházas
építési övezetekben jellemzően háromféle
homlokzatmagassági értéket alkalmaztak: 4,5,
6,0 és 7,5 m-t. Ezek közül csak a 7,5 m adott lehetőséget
emeletes ház építésére, a 4,5
és a 6,0 m csak a térdfallal magasított tetőtér-beépítést
tette lehetővé. Ezért, ha valaki teljes mértékben
ki akarta használni telkének beépítési
lehetőségét (és miért ne akarta volna?),
akkor szükségszerűen aránytalan tömegű,
csúnya házat kellett építenie. Ki kell
mondani, hogy az utóbbi évtizedek sokat vitatott színvonalú
családiház-építészetét
nem egyszerűen az esztétikai igénytelenség
vagy fantáziátlanság alakította ilyenné,
hanem a szabályozási előírások is. Különösen
érvényes ez a megosztással kialakított
keskeny, szűkös telkekre, amelyeken csak magassági irányba
lehetett úgy-ahogy terjeszkedni. A régi szabályozás
pedig nem tette lehetővé a homlokzatmagasságok differenciált
alkalmazását, a magasabb és alacsonyabb épületrészek
variálását.

A lakás helyiségei és
alapterületük |
Földszint 1. Előtér+lépcső
2. WC-mosdó+fűtés
3. Zuhanyzó-mosdó
4. Kamra
5. Konyha
6. Étkező
7. Nappali
Összesen:
8. Gépkocsitároló |
8,2 m2 3,0 m2 2,5 m2 1,2 m2
8,8 m2 12,6 m2 28,5 m2 64,8 m2
17,7 m2
|
Emelet 1. Előtér
2. Szoba
3. Szoba
4. Szoba
7. Fürdőszoba Összesen: |
2,6 m2 13,7 m2 13,5 m2 12,5 m2
7,4 m2 49,7 m2
|
Hangsúlyozni kell, hogy az új
szabályozás sem csodaszer, nem növeli a telkek
beépíthetőségének mértékét,
de a korábbiaknál jóval árnyaltabb építészeti
formálásra nyújt lehetőséget. Más
kérdés, hogy korábban is sokan fittyet hánytak
mind az előírásokra, mind a magasabb építészeti
elvekre. Így az új lehetőségeket is elsősorban
a jogkövető építtetők és a jókezű
építészek hasznosíthatják maguk
és a köz javára. Az előzőkből láthatóan
a tetőtér-beépítés, mint térhasznosítási
módszer, nemcsak lehetőség, hanem kényszer
is volt egyben. Az igaz, hogy ugyanakkora földszinti alaprajz
fölött a tetőtér beépítése
takarékosabb megoldás, mint a földszinttel azonos
területű teljes emeleti szint kialakítása, az
összehasonlítást azonban nem lehet pusztán
költségalapon elvégezni. A tetőtér kivitelezési
és használati szempontból egyaránt bonyolultabb,
problémásabb terület, mint a megszokott térhatárolású
normál földszinti vagy emeleti szint. A gondok többsége
azzal függ össze, hogy az épület csapadékvédelmének,
a belső tér hőszigetelésének és páraháztartásának
egyetlen térhatároló szerkezetben való
egyesítése lapos tető vagy ferde síkú
tető esetében egyaránt bonyolult, igényes feladat.
Ehhez képest a hagyományos �kéthéjú�
hidegtető, amelynél a belső tér zárófödéme
és a tetőszerkezet között üres (�hideg�) padlástér
képződik, jobb, természetesebb megoldás.
A padlás megfelelő átmenetet képez a külső
és a belső tér között, így a csapadék
és a szél elleni védelem, a nyári hőcsillapítás
és a páraelvezetés egyszerűbben oldható
meg, mint a másik esetben. Mindent összevetve elmondható,
hogy egy átlagos kivitelezésű tetőtér komfortszintje
alatta marad a padlástérrel védett emeleti
szint használati értékének, vagy ugyanazt
a komfortszintet csak bonyolultabb műszaki eszközökkel
lehet elérni. Ezek a megállapítások
nem vonják kétségbe a tetőtér-beépítés
hasznát, értelmét, csak árnyaltabb megközelítésre
ösztönöznek. Itt van még a födémek
kérdése is! Ha adott földszinti alaprajz fölé
emeletet húzunk föl, akkor a két használati
szint közötti födém teljes alapterületét
fönt is kihasználhatjuk. Tetőtér-beépítésnél
ellenben a födémfelület kihasználhatósága
csökken a nem járható magasságú
részek területével, illetve a tetőhajlás
függvényében esetenként 2030 százalékos
arányban. Az ilyen összehasonlításoknak
nem sok értelme volt addig, amíg nem lehetett választani
a tetőtér és az emelet között, mert az épületmagasság
egyoldalúan volt korlátozva. Mostantól azonban
az emeletesség sem nagyságrendben, sem költségben
nem jelent okvetlen többletet a tetőtér-beépítéshez
képest. Ahhoz, hogy az újfajta tömegformálás
és emeletesség előnyei érvényesüljenek,
bizonyos szerkesztési módszerek alkalmazására
van szükség. Így például a földszintes
épületrészek fölött nem készül
vasbeton zárófödém, és az épületmagasságot
a lehetséges mértékig csökkenteni célszerű.
Tény, hogy mifelénk jelenleg egyik megoldás
sincs divatban. Mi sem erőltetjük öncélúan,
csak azért, mert úgymond �jobb helyeken� így
szokás, de megjegyezzük, hogy az önkorlátozás
említett módszereiért cserébe összességében
jobb minőségű és egyszerűbben kivitelezhető lakótereket
kaphatunk. Az ábrázolt módon formált
lakóház emeleti szintje ugyanis egyszerűbben kivitelezhető,
jobb megvilágítású, szellőztetésű
és hőszigetelésű, mint egy hasonló nagyságrendű
tetőtér-beépítés. Bemutatott példánkon
az eresz- és belmagasságok korlátozása
részben a takarékosságot, részben az
épületmagasság keretek közt tartását
célozza. Esetünkben a számított építménymagasság
4,84 m. Amennyiben az adott építési helyen
érvényes szabályozási követelmény
ennél nagyobb (pl. 5,0 vagy 6,0 m), akkor a ház is
magasítható. Amennyiben a követelmény
kisebb, például oldalhatárra építéskor
4,5 m, akkor ehhez épületünkkel kétféleképpen
alkalmazkodhatunk: vagy az emeletes rész magasságát
csökkentjük, vagy a földszintes épületrészek
hosszirányú kiterjedését növeljük
a számított magassági értékhez
szükséges mértékben. A ház vízszintes
irányú kiterjesztésének határt
szabhat a telek beépíthetőségének mértéke,
tehát ez a lehetőség sem végtelen. A címbeli
�elszakadás� arra utal, hogy a jövőben főként
az új lehetőségeket kívánjuk boncolgatni,
ezért korábbi, hagyományos terveink túlsúlya
megszűnik. A tradicionális formák és arányok
ápolása egyébként sem önmagáért
való, hanem az egyik (számunkra elfogadható)
válasz a hazai telekkínálat és az előző
szabályozás együttes hatásaként
megjelenő kihívásra. Amint már régebben
is utaltunk rá, a hagyományőrzés nem csupán
formai kérdés. A megfelelő anyagok célszerű
be-, illetve összeépítése, a belső elrendezés
és a külső megjelenés összhangja ugyancsak
hagyományos értékek. A település-
és utcakép rendezettségéhez pedig nem
szükséges a házak teljes formai azonossága,
hanem elegendő a tömegek, kubatúrak viszonylagos méretbeli
hasonlósága. Az eddigi vizsgálatok alapján
úgy tűnik, hogy az építménymagasság
mint jogszabályi normatíva alkalmas a szabályozó
szerep betöltésére.
Zsilinszky Gyula Rajz: Bella Bea |