DOUGLAS ADAMS
                        Galaxis Útikalauz Stopposoknak

                             fantasztikus regény


    ELŐSZÓ


    Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett,
    isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
    Durván   kilencvenmillió   mérföldre   tőle   kering  egy  tökéletesen
    jelentéktelen,    kékeszöld   bolygócska,   melynek   majomtól   eredő
    civilizációja  oly  döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig
    pompás  dolognak  tartja.  Ez  a  bolygó  a következő problémával küzd
    vagy  inkább  küzdött:  az  ott  élők  többsége  ideje  nagy  részében
    boldogtalan    volt.    Számos   megoldást   javasoltak   a   probléma
    gyógyítására,  ezek  azonban  többnyire  zöld  és  piros  hasú papírok
    mozgásához  kapcsolódtak,  ami  meglepő,  hiszen  végülis nem a színes
    papírok  voltak  boldogtalanok.  Így hát fennmaradt a probléma: jókora
    tömegek  voltak  elkeseredve,  és sokan közülük nyomorúságosan érezték
    magukat,  még azok is, akiknek volt kvarcórájuk. Többen mindinkább úgy
    vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították,
    hogy  felmenni  is  kár  volt  rá, jobb lett volna, ha ki se bújnak az
    óceánból.  Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy
    valakit  felszögeztek  a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne,
    ha  az  emberek  a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz,
    egy Rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt
    kezdettől  fogva  a  hiba,  és  hogyan lehetne a világot kellemessé és
    széppé  tenni.  A  megoldás  ezúttal helyes volt, bevált volna, és még
    csak föl se szögeztek volna senkit sehová. Bármily szomorú is, a leány
    nem   jutott   el   a   telefonig,   hogy  beszámolhasson  valakinek a
    felfedezésről,  mert egy szörnyen ostoba katasztrófa meggátolta benne,
    a megoldás így mindörökre elveszett.
    Ez  a  történet  nem  a leányról szól. Ez a történet a szörnyen ostoba
    katasztrófáról  és  egynémely  következményéről  szól.  Ez  a történet
    emellett egy könyvről is szól, melynek címe:

                       GALAXIS Útikalauz Stopposoknak.

    Ez nem földi könyv, sosem adták ki a Földön, és a szörnyű katasztrófát
    megelőzően  egyetlen  földlakó  se  látta  vagy  hallott róla. A könyv
    mindazonáltal    szerfelett    figyelemreméltó.    Valószínűleg   ez a
    legfigyelemreméltóbb  könyv,  ami  csak  napvilágot látott a Kisgöncöl
    óriási  kiadóhivatalainak  gondozásában  -  bár a földlakók ezekről se
    hallottak.  Ez  a  könyv nem csupán hallatlanul figyelemreméltó, hanem
    elképesztően  sikeres  is: népszerűbb, mint a Mennyei Házi Mindentudó,
    jobban  fogy,  mint  a Hatvanhárom További Figura Súlytalanság Esetére
    című  illusztrált  kiadvány, és ellentmondásosabb, mint Oolon Coluphid
    filozófiai  bombaként  robbanó trilógiája: a Hol Tévedett Isten, a Még
    Néhány  Isten  Legsúlyosabb  Tévedéseiből, és a végül Is Kicsoda Ez Az
    Isten Egyáltalán? A Galaxis Külső Keleti Peremének néhány liberálisabb
    civilizációja  számára a GALAXIS Útikalauz már kiszorította a hatalmas
    Encyclopaedia  Galacticát,  s  egyedül  tölti  be  az  összes tudás és
    bölcsesség  tárházának  szerepét, mert noha sok benne a hézag, és tele
    van  kétes,  de  legalábbis  üvöltően  pontatlan  adattal,  két fontos
    vonatkozásban  felülmúlja  kevésbé szárnyaló elődjét. Egyrészt némileg
    olcsóbb.  Másrészt  borítóján  a  következő szavak láthatók, szép nagy
    betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA! Ez a történet, mely a szörnyen ostoba
    csütörtökről   és   rendkívüli   következményeiről,  valamint  arról a
    szövevényes  kapcsolatról  szól,  mely  e következményeket összefűzi e
    figyelemreméltó  könyvvel,  egyszerűen  kezdődik.  Ez  a  történet egy
    házzal kezdődik.


    1. fejezet


    A  ház  a  falu szélén állt egy enyhe emelkedőn. Magányos épület volt,
    kilátással  a  szélesen  elterülő  tanyavilágra.  Az  égvilágon  semmi
    feltűnő   se   volt   rajta.   Úgy  harmincéves,  szögletesen  guggoló
    téglaépület   volt,   négy  utcai  ablakkal,  s  olyan  méretekkel  és
    arányokkal, melyek többé-kevésbé megbízhatóan kivívták szinte mindenki
    nemtetszését.
    Arthur  Dent volt az egyetlen személy, akinek jelentett valamit a ház,
    és  neki  is  csak azért, mert történetesen ő lakott benne. Körülbelül
    három   éve  lakott  itt,  azóta,  hogy  kiköltözött  Londonból,  mert
    idegesítőnek  és  zavarónak találta. Ő is harmincéves lehetett; magas,
    sötét  hajú,  és sohasem igazán nyugodt. Leginkább az nyugtalanította,
    hogy  az  emberek  folyton megkérdezték tőle, mitől olyan nyugtalan. A
    helyi  rádiónál  dolgozott,  melyről  gyakran  mondta barátainak, hogy
    sokkal   érdekesebb  annál,  ahogy  ők  látják.  Igaza  volt,  barátai
    általában  hirdetésekkel foglalkoztak.
    Szerdán egész éjjel zuhogott az eső. A ház előtt az ösvény nedves volt
    és  sáros,  de  a  csütörtök  reggeli nap tisztán ragyogva virradt fel
    Arthur Dent házára; mint később kiderült, utoljára.
    Arthur  még nem fogta fel teljesen, hogy a tanács le akarja rombolni a
    házát, hogy gyorsforgalmi utat építsen a helyére.
    Csütörtökön  reggel nyolckor Arthur nem érezte igazán jól magát. Kábán
    ébredt,  kibújt  az  ágyból,  bávatagon kóválygott a szobában, ablakot
    nyitott,   meglátott   egy   buldózert,  belebújt  a  papucsába,  és a
    fűrdőszobába  trappolt mosdani. Fogkrém a fogkefére - megvan. Sikálás.
    Borotválkozótükör  -  a  plafonra  mered. Arthur beállítja. A tükörben
    felvillan  a  másik  buldózer  képe  a  fürdőszoba ablakán át. A tükör
    beállítása  jó,  Arthur  borostáit  tükrözi. Arthur leborotválja őket,
    mosdik,   törülközik,  kitrappol  a  konyhába,  hogy  bekapjon  valami
    jóízűt.  Kanna, villásdugó, tej, kávé. Ásítás. Átvillan a fején a szó:
    buldózer.  Hogy  jön  ez  ide?  A  buldózer  a  konyhaablak túloldalán
    meglehetősen  hatalmas  jószág. Arthur rámered. Sárga - gondolja, és a
    hálószobába trappol öltözni. Útban a hálószoba felé megáll, hogy igyék
    egy  jókora  pohár  vizet,  majd  még egyet. Másnaposságra gyanakszik.
    Mitől   is  másnapos?  Ivott  volna  az  elmúlt  éjjel?  Föltehetőleg.
    Fölvillan   valami   a  borotválkozótükörben.  Sárga  -  gondolja,  és
    kitrappol  a hálószobába. Megáll és elgondolkozik. A kocsma, gondolja.
    Hűha,  a  kocsma!  Halványan  rémlik, hogy dühös volt, méghozzá valami
    nagyon  fontos  dolog  miatt.  Mindenkinek  mesélte:  gyanítható, hogy
    hosszasan  mesélte  mindenkinek:  legtisztább vizuális emlékei a többi
    ember  arcára  fagyott  üveges  pillantásokra  vonatkoznak.  Valami új
    gyorsforgalmi  útról  volt szó, melyet akkor fedezett fel. Hónapok óta
    lehetett  hallani  róla,  de  valahogy  senki  se  tudott róla semmit.
    Nevetséges!  Még  egy  hatalmas  korty  víz.  Majd elrendeződik az ügy
    magától,   gondolja,  a  tanács  ezúttal  elvetette  a  sulykot.  Majd
    elrendeződik.
    Úristen,  micsoda  borzasztó  másnaposságba  kerül  ez neki! Belenéz a
    hálószobatükörbe.  Kiölti  a  nyelvét.  Sárga  -  gondolja. Átvillan a
    fején  a  szó:  sárga.  Vajon hogy jön ez ide? Tizenöt másodperc múlva
    Arthur  a  háza  előtt  fekszik, egy hatalmas, sárga buldózer útjában,
    mely a kerti ösvényen halad fölfelé.

    Ahogy mondani szokás, Mr. L. Prosser is csak ember volt. Más szavakkal
    szén  alapú, kétlábú életformához tartozott, mely a majomtól ered. Még
    pontosabban, negyvenéves volt, kövér és elhanyagolt. A helyi tanácsnál
    dolgozott.  Érdekes  tény,  hogy  Dzsingisz kán egyenes leszármazottja
    volt  férfiágon, bár erről ő maga sem tudott. A közbülső generációk és
    a  faji  keveredés  úgy összekuszálták a génjeit, hogy nem is maradtak
    kifejezetten  mongolos  vonásai.  Csupán tömzsi testalkata, valamint a
    kis  szőrmekalapok  iránti vonzalma utalt csökevényesen a nagy hatalmú
    ősökre. Szó sincs róla, Mr. Prosser nem volt harcos alkat: ideges volt
    és  gondterhelt.  Aznap éppen különösen gondterhelt volt, mivel súlyos
    akadály  gátolta  munkája  elvégzésében  -  abban, hogy még naplemente
    előtt eltakaríttassa Arthur Dent házát az útból.

    -  Ugyan  már, Mr. Dent -mondta-, maga is tudja, hogy nem nyerhet. Nem
    fekhet itt a buldózer útjában az idők végezetéig.
    Mr. Prosser szerette volna, ha szemei szúrós határozottsággal merednek
    Arthurra, azok azonban fütyültek rá. Arthur a sárban feküdt.
    -   Benne  vagyok  -fröcsögte-,  majd  meglátjuk,  ki  rozsdásodik  el
    hamarabb.
    -  Attól  tartok; bele kell törődnie -mondta Mr. Prosser, miközben kis
    szőrmekalapját markolászta, és körbe-körbe gyűrögette a feje búbján.
    - A gyorsforgalmi utat meg kell építeni, és meg is építik.
    -  Most  hallok  erről  először  -mondta  Arthur-,  már  miért kellene
    megépíteni?
    Mr.   Prosser   fenyegette  egy  darabig  Arthurt  az  ujjával,  aztán
    abbahagyta.
    -  Hogyhogy miért kell megépíteni? -mondta.- Ez gyorsforgalmi út lesz.
    A  gyorsforgalmi utakat pedig építeni kell. A gyorsforgalmi utak olyan
    eszközök,   melyek   lehetővé   teszik,   hogy   egyesek   A-ból  B-be
    rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik az
    A  és  B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek
    rajta,  vajon  mi  lehet olyan remek A-ban, hogy annyian odasereglenek
    B-ből,  és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek
    A-ból.  A  C-beliek  leginkább  azt  szeretnék,  ha  a népek egyszer s
    mindenkorra  eldöntenék  végre,  hogy  hol  a  fenében  akarnak  lenni
    tulajdonképpen.

    Mr.  Prosser  D-ben  szeretett  volna  lenni.  Teljesen  mindegy  volt
    számára,  hol  is  van  ez a D, feltéve, hogy A-tól, B-től és C-től is
    igen-igen messze van. Szép kis kunyhót építene oda, fejszékkel az ajtó
    fölött,  s  kellemesen  eltöltené  az időt E-ben, mely nem más, mint a
    D-hez  legközelebb  eső  kocsma.  A  felesége persze jobban szeretné a
    futórózsát,  de  ő  marad  a  fejszéknél.  Fogalma sincs, hogy miért -
    egyszerűen   szereti   a   fejszéket.   Mr.   Prosser   elvörösödött a
    buldózervezető   gúnyos   vigyorának   kereszttüzében.   Mr.   Prosser
    áthelyezte  testsúlyát  egyik  lábáról  a másikra, de az is ugyanolyan
    kényelmetlen   volt.  Valaki  döbbenetes  alkalmatlanságról  tett  itt
    tanúbizonyságot:  Mr.  Prosser  erősen remélte, hogy ez a valaki nem ő
    volt.

    -   Magának  is  joga  volt  hozzá,  hogy  javaslatokat  tegyen,  vagy
    tiltakozást jelentsen be a kellő időben -jegyezte meg.
    -  A  kellő  időben,  mi?!  -süvöltötte Arthur.- A kellő időben? Akkor
    hallottam  először  az  egészről,  amikor  beállított  ide  egy munkás
    tegnap. Megkérdeztem, azért jött-e, hogy megpucolja az ablakot, mire ő
    azt  felelte, hogy nem, hanem azért, hogy szétrombolja a házat. Persze
    nem  ezzel  kezdte. Dehogy. Előbb letörölt pár ablakot, s megvágott öt
    fontra. Csak aztán mondta meg.
    -  De  Mr.  Dent,  a  tervek  az elmúlt kilenc hónapban rendelkezésére
    álltak a helyi tervezőirodában!
    -  Ó, hogyne! Én is egyenesen odamentem, hogy megnézzem őket, mihelyst
    hallottam a dologról, tehát tegnap délután. Maguk aztán nem erőlködtek
    valami nagyon, hogy felhívják rájuk a figyelmet, ugye? Ugy értem, hogy
    például szóltak volna valakinek, vagy ilyesmi.
    - De hiszen a tervek ki voltak állítva.
    -  Ki  voltak  állítva?  Éppenséggel  a pincébe kellett lemennem, hogy
    megtaláljam őket.
    - Ott van a kiállítási részleg.
    - Zseblámpával.
    - Talán leszakadt a villanyvezeték.
    - Meg a lépcső.
    - Nézze, végül is megtalálta a feljegyzést, nem?
    -  Ó,  hogyne  -felelte  Arthur-,  megtaláltam. Egy használaton kívüli
    vécében  elsúvasztott,  bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az
    ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!
    A  fejük  fölött  elúszott  egy  felhő. Árnyékot vetett Arthur Dentre,
    amint  könyökére  támaszkodva  hevert  a  hideg  sárban.  Mr.  Prosser
    összeráncolta a szemöldökét.
    - Nem mintha szép ház volna -jegyezte meg.
    - Sajnálom. Nekem például tetszik.
    - A gyorsforgalmi út is tetszeni fog.
    -  Ó,  fogja  már  be!  -  mondta Arthur Dent. - Fogja be, és menjen a
    francba  innen  a  rohadt gyorsforgalmi útjával együtt! Maga is tudja,
    hogy ezúttal elvetették a sulykot.

    Mr.  Prosser  szája  néhányszor  kinyílt  és  becsukódott, míg elméjén
    megmagyarázhatatlan,  ám  kifejezetten  vonzó képsor futott át: Arthur
    Dent  háza,  amint  a lángok emésztik, miközben maga Arthur sikoltozva
    menekül  a  lángoló  romok  közül,  és a hátából legalább három súlyos
    dárda  nyele mered ki. Mr. Prossert gyakran üldözték ilyen képzetek, s
    meglehetősen   nyugtalan   volt   miattuk.   Hebegni   kezdett,   majd
    összeszedte magát.

    - Mr. Dent -szólt.
    - Mi van? -mondta Arthur.
    -  Hadd  szolgáljak  némi  tényszerű  felvilágosítással. Van-e fogalma
    arról,  mekkora  kárt szenvedne a buldózer, ha simán keresztülengedném
    magán?
    - Nincs. Mekkorát? -kérdezte Arthur.
    -  Semekkorát -felelte Mr. Prosser, és idegesen odább csörtetett, azon
    gondolkodva, miért is tölti be a fejét ezer meg ezer szőrös lovas, aki
    mind ővele üvöltözik.
    Érdekes egybeesés folytán a semekkora azt is pontosan tükrözi, mekkora
    esélyt tulajdonított volna a majomtól származó Arthur Dent annak, hogy
    egyik legközelebbi barátja korántsem a majomtól származik, de még csak
    nem  is  Guildford városából, amit általában állítani szokott, hanem a
    Bételgeuse mellől, egy kis bolygóról.
    Arthur  Dent  ezt sohase gyanította volna. Arthur Dent barátja mintegy
    tizenöt  évvel  ezelőtt érkezett a Földre, és keményen dolgozott, hogy
    beilleszkedjék  az ottani társadalomba; el kell ismerni sikeresen: így
    például mind a tizenöt évet azzal töltötte, hogy állástalan színésznek
    adta ki magát, ami eléggé hihető is volt.
    Csupán  egy  bakit  követett  el, mert kissé összecsapta az előkészítő
    kutatásokat.  Előzetes  információi  alapján  úgy  vélte,  hogy a Ford
    Prefect  név kellemesen feltűnésmentes lesz. Nem volt feltűnően magas,
    vonásai  megkapóak  voltak,  de  nem  feltűnően  csinosak.  Drótmerev,
    vörösesszőke   haját   a   halántékából  hátrafésülte.  Arcbőre  olyan
    benyomást  keltett,  mintha hátrahúzódna az orrától. Volt benne valami
    alig  érezhetően  különös, de nehéz lett volna megállapítani, hogy mi.
    Talán  az,  hogy  nem  pislogott  elég  gyakran,  s  akik  egy darabig
    beszélgettek  vele,  azok  előbb-utóbb  helyette is könnyezni kezdtek.
    Talán az, hogy kicsivel szélesebben mosolygott a kelleténél, amitől az
    embereknek  az a zavaró érzésük támadt, hogy Ford mindjárt a torkuknak
    ugrik.  Legtöbb  Földön  szerzett  barátja  szerint  különc  volt,  de
    ártalmatlan:  féktelen  duhaj,  fura  szokásokkal. Gyakran állított be
    hívatlanul   egyetemi  fogadásokra. Ilyenkor  egykettőre  berúgott, és
    hozzálátott,  hogy  bohócot csináljon az összes asztrofizikusból, akit
    előtalált,  amíg  csak  ki  nem  rúgták.  Időnként  erőt vett rajta az
    ábrándozás,  s  úgy  bámult  bele  az  égbe,  mintha hipnotizálnák. Ha
    ilyenkor  megkérdezték,  hogy mit csinál; némi zavart röstelkedés után
    elvigyorodott, és viccelni próbált:

    -  Ó,  csak  repülő  csészealjakat  lesek  -mire mindenki nevetett, és
    megkérdezték,  hogy miféléket.- Zöldeket -vigyorgott fenyegetően Ford,
    hahotázott  egyet,  majd  sietve  betért a legközelebbi kocsmába, ahol
    egyik  hatalmas rundot a másik után rendelte. Az ilyen esték általában
    rosszul  végződtek.  Ford  teljesen elázott a whiskytől, félrehúzódott
    egy  sarokba  valami  lánnyal,  és  arról zagyvált neki, hogy a repülő
    csészealj  színe,  becsszóra,  nem is olyan fontos. Amikor pedig félig
    bénán  támolygott hazafelé a néptelen utcákon, meg-megkérdezte az arra
    járó  rendőröket,  nem  ismerik-e  véletlenül az utat a Betelgeuséhoz.
    Amire a rendőrök azt felelték:
    - Nem gondolja, uram, hogy ideje volna hazamenni?
    -  Éppen  azt  próbálom, picinyem, éppen azt próbálom -hangzott minden
    esetben Ford válasza.

    A  valóságban, amikor az égre meredt, teljesen mindegy volt neki, hogy
    miféle csészealj jön. Csak azért mondott mindig zöldet, mert ez volt a
    Betelgeuse kereskedelmi felderítő naszádjainak a hagyományos színe.
    Ford  elkeseredetten  várta, hogy bármiféle repülő csészealj érkezzék,
    mert  tizenöt év roppant hosszú idő ahhoz, hogy megrekedjék valahol az
    ember,  hát  még  akkor, ha ezt olyan észbontóan unalmas helyen teszi,
    mint   amilyen  a  Föld.  Ford  már  csak  azért  is  várta  a  repülő
    csészealjakat,  mert  tudta, hogyan intse magához őket, és hogyan kell
    felkéredzkedni  rájuk. Tudta, hogyan nézheti meg a Világegyetem összes
    Csodáját kevesebb mint napi harminc altair dollárért.
    Mert   Ford  Prefect  valójában  annak  a  szerfelett  figyelemreméltó
    könyvnek, a GALAXIS Útikalauznak az utazó informátora volt.

    Az  ember  alkalmazkodóképessége  mesés.  Arthur  háza körül ebédidőre
    kialakult  a dolgok nyugodt rendje. Arthur elfogadott szerepe az volt,
    hogy  a  sárban  heverve  pancsoljon, és időről időre az ügyvédjét, az
    anyját, illetve az olvasnivalóját követelje.
    Mr.  Prosser szerepe az volt, hogy időről időre új ötletekkel döfködje
    Arthurt,  például  a  Közjóról  vagy  a  Fejlődés Menetéről szavaljon,
    elmondja, hogy Egyszer az én Házamat Is Ledöntötték, Vissza Se Néztem,
    és   hogy  mindenféle  fenyegetéssel  és  hízelgéssel  próbálkozzék. A
    buldózervezetők  elfogadott  szerepe  az  volt,  hogy körben üldögélve
    kávézzanak,    és    a    szakszervezet    szabályaival   kísérletezve
    megvizsgálják,   hogyan   fordíthatnák   a  helyzetet  saját  -anyagi-
    hasznukra.  A  Föld  lassan  haladt  napi  pályáján.  A nap mindinkább
    felszárította Arthur pocsolyáját. Ismét árnyék vetődött Arthurra.

    - Helló, Arthur! -mondta az árnyék.
    Arthur  a  napba hunyorgott, és meglepődve észlelte, hogy Ford Prefect
    áll fölötte.
    - Ford! Helló! Hogy vagy?
    - Remekül - mondta Ford. - Figyelj csak, ráérsz?
    -  Hogy ráérek-e? - hördült fel Arthur.- Hát ha eltekintek attól, hogy
    itt  kell  feküdnöm, különben ezek a buldózerek lerombolják a házamat,
    ráérek.
    - Miért?
    A  Betelgeusén  ismeretlen  fogalom  az  irónia;  ha  Ford Prefect nem
    koncentrált, gyakran nem is értette.
    - Nagyszerű! -felelte.- Hol beszélgethetünk nyugodtan?
    - Hol micsinálhatunk? -kérdezte Arthur.
    Ford néhány pillanatig nem figyelt oda. Meredten bámulta az eget, mint
    a  nyúl,  mely el akarja gázoltatni magát egy autóval. Aztán leguggolt
    Arthurhoz.
    - Beszélnünk kell - mondta sürgetően.
    - Rendben -mondta Arthur.- Beszélj.
    -  És  innunk  -mondta  Ford.- Életbevágóan fontos, hogy beszéljünk és
    igyunk. Most rögtön. A faluban, a kocsmában.
    Újabb ideges, várakozásteljes pillantást vetett az égre.
    - Figyelj, hát nem érted?! -süvöltötte Arthur. Prosserra mutatott.- Az
    az ember le akarja dönteni a házamat!
    Ford értetlenül nézett.
    - Ehhez terád nincs szükség, nem? -kérdezte.
    - De én nem akarom, hogy szétverje a házamat!
    - Aha.
    - Figyelj, Ford, mi bajod? -kérdezte Arthur.
    -  Semmi.  Semmi  baj.  Nézd,  soha  életedben nem hallottál még olyan
    fontos dolgot, mint amit mondani akarok. Most kell elmondanom, és a Ló
    és Lovász bárjában kell elmondanom.
    - Miért?
    - Mert nagy adag italra lesz szükséged.

    Ford  Arthurra  meredt,  és  Arthur meglepve észlelte, hogy gyengül az
    akarata.  Nem  tudhatta,  hogy  ez  annak  az  ősi  kocsmai játéknak a
    következménye,    melyet    Ford    az    Orion    Béta    naprendszer
    madranitbánya-övezeteit   kiszolgáló   hiperűrkikötőkben  gyakorolt. A
    játék  távolról  emlékeztetett  a Földön ismert indián birkózásra. Két
    versenyző ül az asztal két oldalán, mindegyikük előtt áll 1 egy pohár.
    A  két  pohár  közé  egy  üveg  ó-Janx-szesz kerül (melyet a régi-régi
    orioni   bányásznóta  tesz  halhatatlanná:  "Ó,  ne  tölts  többet  az
    ó-Janx-szeszből,  Nem,  ne tölts többet az ó-Janx-szeszből, Mert fejem
    rááll,  nyelvem  megáll,  szemem  szétáll,  éltem leáll, Nem; már csak
    egyet  tölts  abból  a  bűnös  ó-Janx-szeszből"). A két versenyző most
    teljes  akaraterejével  az  üvegre koncentrál - a cél az, hogy az üveg
    megbillenjen,  és  a szesz az ellenfél poharába ömöljön, akinek ezután
    természetesen ki kell ürítenie a poharát. A palackot ekkor újratöltik,
    és a játszma folytatódik. Újra és újra. Aki egyszer veszíteni kezd, az
    valószínűleg  végig  veszíteni is fog, mivel a Janx-szesz egyik hatása
    az,  hogy  csökkenti  a  telekinetikus  potenciált.  Amikor  az  előre
    megállapított  mennyiségű  szesz  elfogyott,  a  vesztes zálogot ad; a
    zálog  kiváltásához  rendszerint obszcén feladatokat kell teljesíteni.
    Ford  Prefect,  ha  csak  tehette,  vesztett. Ford pillantásának súlya
    alatt  Arthur  egyre  inkább  érezte,  hogy  vágyódik  a  Ló és Lovász
    ivójába.

    - De mi lesz a házammal?... -kérdezte tétován.
    Ford Mr. Prosserre nézett, és gonosz ötlet villant át az agyán.
    - Le akarja dönteni a házadat? -kérdezte.
    - Igen, és a helyébe egy gyorsfor...
    - De nem kezdhet hozzá, mert itt fekszel a buldózer útjában?
    - Igen, és...
    -   Bízom   benne,   hogy  kidolgozhatunk  valamilyen  kompromisszumot
    -jelentette ki Ford.
    - Elnézést kérek! - kiáltotta.

    Mr.  Prosser  (aki  a buldózervezetők szószólójával vitatkozott arról,
    hogy  veszélyezteti-e  Arthur  Dent a dolgozók egészségét, és ha igen,
    mennyi   pénz   jár  a  dolgozóknak)  körülnézett.  Meglepve  és  némi
    ijedelemmel tapasztalta, hogy Arthurnak társasága akadt.

    - Igen? Tessék? -kiáltotta.- Észhez tért végre, Mr.Dent?
    - Föltételezhetjük-e egyelőre -kérdezte Ford- hogy nem?
    - Nos?- sóhajtotta Mr. Prosser.
    - Föltételezhetjük-e azt is -folytatta Ford-, hogy ma már nem is fog?
    - És akkor mi van?
    -  Akkor  az ön emberei egész nap ott állnak, és nem csinálnak semmit,
    nemde?
    - Meglehet, meglehet...
    -  Nos,  ha  ön  ebbe  így  is,  úgy  is  beletörődött,  akkor már nem
    szükséges, hogy Arthur továbbra is ott feküdjön, ugye?
    - Micsoda?
    -  Nem  szükséges  -ismételte Ford türelmesen- hogy Arthur továbbra is
    ott feküdjön.
    Mr. Prosser elgondolkodott.
    - Hát nem, tulajdonképpen nem -mondta- nem igazán szükséges...
    Prosser  ideges  volt.  Úgy  vélte,  hogy  kettejük közül az egyik nem
    viselkedik igazán ésszerűen.
    -  Ha  tehát  ön  hajlandó  olybá  venni,  hogy Arthur továbbra is itt
    fekszik,  akkor  nem volna akadálya annak, hogy félórácskára elugorjak
    vele ide a kocsmába. Mit szól hozzá?
    Mr. Prosser úgy vélte, ez kész őrület.
    -  Ésszerűen hangzik -mondta megnyugtató hangon; és azon tűnődött, kit
    akar megnyugtatni.
    -  S  ha  utána  ön  is  elugrana  egy  gyors  kortyra,  számíthat  az
    együttműködésünkre -ajánlotta Ford.
    -  Nagyon köszönöm -Mr. Prossernek már fogalma se volt, mit mondhatna-
    nagyon  köszönöm, igazán kedves... -Összeráncolta a szemöldökét, aztán
    elmosolyodott,  aztán megpróbálta a kettőt együtt, nem ment, görcsösen
    belemarkolt  a  szőrmekalapjába,  és  körbegyűrte  a fején. Akárhonnan
    nézte, úgy látszott, hogy győzött.
    - Ha tehát -folytatta Ford- ön volna szíves idejönni és lefeküdni...
    - Micsoda? -kérdezte Mr. Prosser.
    -  Ó, sajnálom -mondta Ford-, úgy látszik, nem értettem meg magam elég
    világosan.  Valakinek  le  kell feküdnie a buldózerek elé, nem? Hiszen
    különben  mi  sem gátolná őket abban, hogy lerombolják Mr. Dent házát,
    nemde?
    - Micsoda? -kérdezte újfent Mr. Prosser.
    -  Egyszerű  -mondta  Ford.-  Az  ügyfelem, Mr.Dent, mindössze ahhoz a
    feltételhez  köti  távozását  az ön buldózerjeinek az útjából, hogy ön
    fekszik ide helyette.
    -   Miről  beszélsz?  -  kérdezte  Arthur,  de  Ford  oldalba  bökte a
    cipőjével, hogy maradjon csöndben.
    - Maga tehát azt akarja -Mr. Prosser megpróbálta, hogy ezt a szokatlan
    gondolatot  megfogalmazza  a  saját  számára-,  hogy  én menjek oda és
    feküdjek le?
    - Úgy van.
    - A buldózer elé?
    - Úgy van.
    - Mr. Dent helyett.
    - Úgy van.
    - Bele a sárba.
    - Bele, ahogy mondja, a sárba.
    Mr.  Prosser  felismerte,  hogy vesztett, és ettől úgy megkönnyebbült,
    mintha hatalmas terhet vettek volna le a válláról. Ez volt az a világ,
    amelyben otthon volt. Felsóhajtott.
    - És ennek fejében ön magával viszi Mr. Dentet a kocsmába?
    - Pontosan -helyeselt Ford.- Hajszálpontosan.
    Mr. Prosser tett néhány óvatos lépést, majd megállt.
    - Megígérik? -kérdezte.
    - Megígérjük -felelte Ford. Arthurhoz fordult.- Gyerünk -mondta-, kelj
    fel, hogy az emberünk lefekhessen.
    Arthur  felállt.  Úgy  érezte,  álmodik.  Ford  intett Prossernek, aki
    szomorúan,  nehézkesen leült a sárba. Úgy érezte, az egész élete álom,
    s  néha  elgondolkodott  afelől, vajon kinek az álma lehet, és hogy az
    illető  élvezi-e. A sár lassan összezárult az ülepe és a karjai körül,
    s kezdett a cipőjébe szivárogni. Ford szigorúan nézett rá.
    -   Semmiféle  fondorlatos  házrombolás  a  távollétünkben,  így  van?
    -kérdezte.
    -  A puszta ötlet -morogta Mr. Prosser- még el sem kezdett gondolkodni
    azon  -folytatta  és  hátradőlt-,  hogy adjon-e esélyt önmagának arra,
    hogy felbukkanjon a fejemben.

    Közeledett a buldózervezetők szakszervezetének képviselője. Mr.Prosser
    hátraengedte a fejét, és becsukta a szemét. Igyekezett felsorakoztatni
    érveit   annak   bizonyítására,  hogy  most  sem  veszélyezteti  saját
    egészségét.  Korántsem volt biztos ebben - elméjét ricsaj töltötte be,
    lovak,  füst,  vérszag.  Mindig  ez  történt  vele, ha pocsékul érezte
    magát,  vagy  ha  úgy  vélte, hogy rászedték. Sose tudta megmagyarázni
    magának.  Abban  a sokadik dimenzióban, amelyről oly keveset tudunk, a
    hatalmas kán dühödten üvöltött, miközben Mr. Prosser vacogott némileg,
    és  halkan nyüszített. Érezte; hogy könnycseppek szurkálják belülről a
    szemhéját.
    Bürokrata  baromságok,  mérges pasasok a sárban, érthetetlen idegenek,
    akik  megmagyarázhatatlan  megaláztatásokban  részesítik, és egy egész
    ármádia  ismeretlen  lovas,  aki  mind  rajta  röhög a saját fejében -
    micsoda nap!
    Micsoda  nap!  Hogy  lebontják-e  Arthur házát még ma, vagy sem - Ford
    Prefect  tudta,  mindez  annyit se számít, mint egypár dingókutyavese.
    Arthur még mindig nyugtalan volt.
    - Megbízhatunk benne? -kérdezte.
    - A magam részéről a világ végezetéig megbíznék benne -mondta Ford.
    - Na persze -mondta Arthur.- Mikor lesz az?
    - Úgy tizenkét perc múlva -felelte Ford.- Gyerünk, hadd igyak valamit.


    2. fejezet


    Az   Encyclopaedia   Galactica  egyik  cikkelye  az  alkoholról  szól.
    Megtudjuk belőle, hogy az alkohol színtelen, illékony folyadék, melyet
    cukrok   erjesztésével   nyernek.  Egy  megjegyzés  kitér  az  alkohol
    intoxikáló  hatására  egyes szénalapú létformák esetében. Az alkohol a
    GALAXIS  Útikalauzban  is  szerepel.  Megtudjuk belőle, hogy a legjobb
    létező   ital   a   Pángalaktikus   Gégepukkasztó.   A   Pángalaktikus
    Gégepukkasztó  hatása  olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy
    lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek.
    A GALAXIS Útikalauz arról is tájékoztat, hogy mely bolygókon mixelik a
    legjobb  Pángalaktikus Gégepukkasztót, várhatólag mennyit kell fizetni
    érte,   és   miféle   jótékony  szervezetek  segíthetnek  az  utólagos
    rehabilitációban.   A   GALAXIS  Útikalauz  azt  is  elmondja,  hogyan
    mixeljünk magunknak Pángalaktikus Gégepukkasztót.
    -  Töltsünk  be  egy  palackkal  a  jó öreg Ó-Janx-Szeszből -hangzik a
    recept.-  Adjunk  hozzá egy rész vizet a Santagrinus-V tengereiből. Ó,
    az  a  santagrineánus  tengervíz -teszi hozzá a GALAXIS Útikalauz.- Ó,
    azok a santagrineánus halak!!! Olvasszunk fel a keverékben három kocka
    Arcturus  Megagint  -  alaposan  meg  kell  jegelni, különben elvész a
    benzin!   Buborékoltassunk   át   négy   literfalliánus   mocsárgázt a
    keveréken,  mindazon  boldog  Stopposok emlékére akik belepusztultak a
    gyönyörökbe  Fallia  Mocsaraiban. Gördítsünk egy mérce Qualactin Hiper
    Menta  Extraktumot  egy  ezüstkanál hátára, hadd hozza magával a sötét
    Qualactin  Zónák  nehéz illatát, áthatóan, édesen, misztikusan. Ejtsük
    bele  az algoliai naptigris egy fogát. Figyeljük, mint oldódik fel, és
    mint  juttatja  el  az  Algol  Napok  tüzét  az  ital  szíve  mélyéig.
    Loccsantsunk  rá  Zamphourt. Adjunk hozzá egy olajbogyót. Igyuk meg...
    nagyon-nagyon óvatosan...

    A  GALAXIS  Útikalauz  érezhetően  kelendőbb,  mint  az  Encyclopaedia
    Galactica.

    -  Hat  korsó  sört  -mondta Ford a Ló és Lovász csaposának.- És kérem
    siessen, nyakunkon a világvége !
    A  Ló  és  Lovász csaposa, méltóságteljes idősebb úr nem ezt a stílust
    érdemelte.  Feltolta  szemüvegét  az  orrán, és Fordra pislogott. Ford
    fütyült  rá,  az  ablakon  bámult kifelé. A csapos jobb híján Arthurra
    nézett  aki tehetetlenül vállat vont, és hallgatott. Így a csapos csak
    ennyit szólt:

    - Valóban? Szép napunk van hozzá -és nekilátott a csapolásnak.
    Aztán újrapróbálta:
    - Akkor megnézik a délutáni meccset?
    Ford körülpillantott.
    - Á, nem, nincs értelme -mondta.
    -Miért, eleve lefutott meccsre számít? -kérdezte a csapos.- Az Arsenal
    esélytelen?
    -  Nem,  szó  sincs  róla -mondta Ford.- Csak az a helyzet, hogy itt a
    világvége.
    - Ó, igen, uram, már mondta -a csapos a korsók felett gyors pillantást
    vetett Arthurra- az Arsenal olcsón megúszná, ha úgy volna.
    Ford őszinte meglepetéssel nézett rá.
    - Á, nem, szó sincs róla -mondta, és összeráncolta a szemöldökét.
    A csapos levegő után kapkodott.
    - Parancsoljon, uram, a hat korsó - mondta.

    Arthur  halványan  rámosolygott, és ismét vállat vont. Aztán halványan
    rámosolygott  a többiekre is a kocsmában, hátha hallotta valamelyikük,
    hogy  miről  volt  szó. Egyikük se hallotta, és nem is értették, miért
    mosolyog rájuk Arthur. A Ford mellett ülő vendég rájuk nézett, aztán a
    hat  korsóra nézett, gyors fejszámolást végzett, az eredmény megnyerte
    a tetszését, s ostobán reménykedő vigyor jelent meg az arcán.

    - Kopj le! -mondta Ford.- Ezek a mi korsóink.
    Arckifejezése  láttán  még  egy  algoliai  naptigris  se  merte  volna
    félbeszakítani,  amit  csinál.  Ford  egy  ötfontos bankjegyet tett az
    asztalra.
    - Tartsa meg a visszajárót.
    - Hogyan, egy ötfontosból? Nagyon köszönöm uram.
    - Még van tíz perce, hogy elköltse.
    A csapos jobbnak látta, ha odébbáll.
    - Ford -mondta Arthur.- Megmondanád végre, hogy mi történik itt?
    - Igyál -mondta Ford.- Három korsóval kell végezned.
    - Három korsóval? -kérdezte Arthur.- Ebédidőben?
    A  Ford mellett ülő ember vigyorgott, és boldogan bólogatott. Ford nem
    törődött vele.
    - Az idő illúzió -jegyezte meg.- Az ebédidő kétszeresen az.
    -  Mély  gondolat  -mondta  Arthur.-  El  kellene  küldened a Reader's
    Diggestnek. Egy egész oldalt tartanak fenn a magadfajtának.
    - Igyál.
    - Minek kell egyszerre három korsóval meginni?
    - Izomlazítóul, szükséged lehet rá.
    - Izomlazítóul?
    - Izomlazítóul.
    Arthur a sörére meredt.
    -  Valami  rosszat  tettem ma -kérdezte-, vagy a világ mindig is ilyen
    volt,  csak én túlságosan el voltam foglalva önmagammal, és nem vettem
    észre?
    -Na  jó  -mondta  Ford.-  Megpróbálom  megmagyarázni.  Mióta  ismerjük
    egymást?
    -  Mióta?  -Arthur gondolkodott.- Ööö... öt vagy hat éve. És ez az idő
    nagy részében értelmesnek tűnt, legalábbis akkor.
    -  Na  jó  -mondta Ford.- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy nem
    Guildfordból származom, hanem a Betelgeuse mellől, egy kis bolygóról?
    Arthur vállat vont, mint akinek oly mindegy.
    -  Nem tudom -mondta, és beleivott a sörbe.- Miért, úgy gondolod, hogy
    ilyesmit fogsz mondani?
    Ford  feladta.  Nyakukon  a világvégével, a dolog tényleg nem sok szót
    érdemelt. Csak ennyit szólt:
    - Igyál! -Aztán hozzátette, teljesen tárgyilagosan:- Itt a világvége.
    Arthur  halványan  rámosolygott  a  többiekre a kocsmában. A többiek a
    homlokukat  ráncolták. Az egyik vendég intett neki, hogy hagyja abba a
    vigyorgást, és törődjön a saját dolgával.
    -  Ma csak csütörtök lehet -mondta Arthur, és igyekezett elsüllyedni a
    sörei mögött.- A csütörtök sose volt az én napom.


    3. fejezet


    Ezen  a bizonyos csütörtökön valami csöndesen osont az ionoszférán át,
    sok-sok mérföldre a földfelszíntől. Sőt, nem is egy, hanem egész csomó
    valami  volt, több tucat vaskos, sárga, böhöm hatalmasak, mint egy-egy
    irodaépület,  hangtalanok,  mint  a madár. Könnyűszerrel szelték át az
    eget,   sütkéreztek   a   Sol   csillag   elektromágneses  sugaraiban,
    csoportosultak, felkészültek.
    Odalenn  a  bolygó  nagy  részének  fogalma  sem volt jöttükről, és ez
    pontosan  megfelelt a jövevények pillanatnyi szándékának. A nagy sárga
    böhömök észrevétlenül haladtak át Goonhilly fölött, Cape Canaveral sem
    észlelte  őket,  Woomera  és  Jodrell Bank keresztülnéztek rajtuk, ami
    nagy  kár  volt,  mivel pontosan erre az eseményre vártak annyi hosszú
    éven  át.  Mindössze  egyetlen eszköz észlelte ottlétüket. A csendesen
    pislogó,  parányi, fekete Szub-Éta Detekt-o-Méter annak a bőrszütyőnek
    a  mélyén  rejtőzött, amit Ford rendszerint a nyaka körül viselt. Ford
    Prefect  szütyőjének  a  tartalma méltán tarthatott volna érdeklődésre
    számot,  és láttára a Föld bármely fizikusának kiguvadt volna a szeme,
    úgyhogy    Ford    jobbnak    látta,    ha   két   köteg   szamárfüles
    színdarab-kézirattal  álcázza  a  holmiját,  úgy téve, mintha színházi
    meghallgatásra készülne belőlűk.

    A  Szub-Éta Detekt-o-Méter és a kéziratok mellett egy Elektronikus Kar
    hevert:  rövid,  zömök,  fekete rúd, sima és fénytelen, az egyik végén
    lapos  kapcsoló  és  mutatók.  A táskában még egy készülék volt ezeken
    kívül,   mely   leginkább   nagyobbacska   elektronikus   kalkulátorra
    emlékeztetett.  Vagy  száz  pici,  lapos nyomógombja volt, meg egy 6x2
    hüvelykes  képernyője. Milliónyi "oldal" bármelyikét lehetett egyetlen
    szempillantás   alatt   megjelentetni   rajta.  Bolondítóan  bonyolult
    készülék  volt; ez volt az egyik oka annak, hogy kellemesen kézhezálló
    műanyag   dobozára  a  következő  szavakat  nyomtatták  barátian  nagy
    betűkkel:

                               NE ESS PÁNIKBA!

    A  másik ok az volt, hogy ez a készülék volt az a bizonyos könyv, mely
    a  legfigyelemreméltóbb, ami csak napvilágot látott a Kisgöncöl óriási
    kiadóhivatalainak  gondozásában - a GALAXIS Útikalauz stopposoknak. És
    természetesen  azért  adták  ki  mikro-szub-mezon  elektronikus eszköz
    alakjában,  mert  ha  a szokásos könyv alakban adták volna ki, akkor a
    csillagközi  stopposnak  néhány  kényelmetlenül  nagy épületet kellene
    magával   cipelnie.   Ford   zsákjában   a   felsoroltakon  kívül  pár
    golyóstoll, jegyjegyzettömb és egy nagyobbfajta fürdőlepedő a Marks és
    Spencer áruházából.

    A   GALAXIS   Útikalauz  érdekes  dolgokat  közöl  a  törülközőkről. A
    törülköző,  írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak
    magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke
    van:  beletakarózhatunk,  hogy  meleghez  jussunk, míg átugrándozunk a
    Laglan-Béta  hideg  holdjain;  heverhetünk  rajta, míg a Santagrinus-V
    ragyogó,   márványhomokos   tengerpartjain   szívjuk  a  sűrű  tengeri
    levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a
    lassú,  lomha  Moth  folyón,  takarózhatunk  vele,  miközben Knkrafoon
    sivatagainak  vörös  csillagai  ragyognak  ránk,  megnedvesíthetjük és
    fegyverként  használhatjuk  kézitusában,  fejünkre  tekerhetjük,  hogy
    távol  tartsuk  a  mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó
    Mohó  Poloskapattintó  Fenevadjának  pillantását  (észvesztően  ostoba
    állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, te se látod őt - annyi esze van,
    mint   egy   cipőtalpnak,   de  nagyon-nagyon  mohó),  veszély  esetén
    vészjelzéseket  adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha
    még elég tiszta hozzá.
    Másrészt,  és  ez  a  fontosabb,  a törülközőnek roppant pszichológiai
    jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy
    a  stopposnak  van  törülközője,  azonnal föltételezi, hogy fogkeféje,
    arctörlője,   szappana,   doboz   kétszersültje,  kulacsa,  iránytűje,
    kötélgombolyagja,  szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van.
    Sőt  a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy
    tucat   egyéb   tétel   bármelyikét,   melyet   a  stoppos  véletlenül
    "elvesztett".  A  strag  úgy  gondolkodik, hogy aki széltébenhosszában
    bejárja  stoppolva  a  galaxist,  nomádul  és  csövezve él, hihetetlen
    nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol
    a  törülközője  -  az  igazán  olyan valaki, akit komolyan kell venni.
    Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már:
    -  Hej,  helltél  már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár,
    mindig tudja, hol a törülközője!
    Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel,
    klufi: nagyszerű, belevaló fickó,
    sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.

    Ford   Prefect   szütyőjében,   a   törülköző   tetején   a   Szub-Éta
    Detekt-o-Méter   pislogása  felgyorsult:  néhány  mérföldre  a  bolygó
    felszínétől a hatalmas sárga böhömök legyezőszerű alakzatba fejlődtek.
    Jodrell Bankban úgy vélték, ideje teázni.
    -  Van nálad törülköző? -fordult hirtelen Arthurhoz. Arthur a harmadik
    korsóval küszködött.
    - Hogy micsoda? Nem, nincs... Miért, kellene?
    Arthúr  már meg se lepődött. Szemlátomást nem lett volna értelme: Ford
    mérgesen csettintett.
    - Igyál -sürgette.
    E  pillanatban  tompán  morajló  robaj  hangja  szűrődött át a kocsmát
    betöltő sustorgáson, a zenegép zaján és a csuklássorozaton át, amelyet
    a  Ford melletti pasas hallatott, míg a whiskyt szopogatta, amire Ford
    mégis meghívta. Arthur félrenyelte a sörét, és talpra ugrott.
    - Mi ez?! -süvöltötte.
    - Ne aggódj -mondta Ford.- Még nem kezdték el.
    - Hála istennek -nyugodott meg Arthur.
    - Valószínűleg a te házadat döntik csak le.
    Ford az utolsó cseppeket engedte le a torkán.
    -  Micsoda?!  -ordította  Arthur.
    Ford  varázsa  megtört.  Arthur  vadul  körülnézett,  és  az  ablakhoz
    rontott.
    - Te jóisten, de még mennyire! Ledöntik a házamat! Mi a frászt keresek
    én a kocsmában, Ford?
    -  Ahogy  a dolgok most állnak, mindez nem sokat számít -mondta Ford.-
    Legyen meg az a kis örömük.
    -  Örömük?!  -süvítette  Arthur.-  Örömük! -Gyors pillantást vetett az
    ablakra,  hogy  ellenőrizze,  ugyanarról  beszélnek-e.-  A  pokolba az
    örömükkel -zúgta, és félig üres korsóját fenyegetően rázva kirontott a
    kocsmából. Nem szerzett ott túl sok barátot aznap.
    -  Megállni,  ti  vandálok! Otthonok feldúlói! -Arthur tajtékzott.- Ti
    féleszű vizigótok! Azonnal álljatok le!
    Ford  látta,  hogy  utána kell mennie. Gyorsan a csaposhoz fordult, és
    kért négy zacskó pörkölt mogyorót.
    - Parancsoljon, uram -mondta a csapos, és a pultra lökte a zacskókat.-
    Huszonnyolc penny, ha volna szíves.
    Ford  volt  szíves  -újabb  ötfontost  adott  a  csaposnak, lemondva a
    visszajáróról.
    A  csapos  ránézett  a  pénzre,  aztán ránézett Fordra. Megborzongott:
    teljesen érthetetlen érzet töltötte el, olyan, amilyen még senkit soha
    a  Földön  el  nem töltött. Erős stresszhatás alatt az összes létforma
    halvány, tudat alatti jelzést bocsát ki. Ez a jelzés pontosan, csaknem
    patetikusan  közvetíti  azt,  hogy  az  illető lény milyen messze érzi
    magát  a  születése  helyétől. A Földön senki se kerülhet tizenhatezer
    mérföldnél távolabb. Ez valóban jelentéktelen távolság, ezért az ilyen
    jelzések  észrevehetetlenül  enyhék.  Ford  Prefect  most  igazán nagy
    stresszhatásnak  volt  kitéve.  A  Földtől  600  fényévre  született a
    Betelgeuse környékén.
    A csapos megszédült, amint meglegyintette a felfoghatatlan, döbbenetes
    távolság  érzete.  Nem  tudhatta,  mit  érez,  de  friss tisztelettel,
    csaknem áhítattal nézett Fordra.
    -  Komolyan mondja. uram? -suttogta olyan halkan, hogy az egész kocsma
    elcsendesedett.- Komolyan úgy véli, hogy itt a világvége?
    - Igen -mondta Ford.
    - Még ma délután?
    Ford magához tért. Visszatért léhasága is.
    - Hogyne -felelte vidáman,- Legfeljebb két percet adnék még neki.
    A  csapos  nem  hitt a fülének - de annak az érzésnek se hitt, amelyet
    csak egy pillanattal előbb élt át.
    - Mit tehetnénk? -kérdezte.
    - Semmit -mondta Ford, és zsebre vágta a mogyorókat.
    Az  elnémult  kocsma  mélyén valaki hangosan felröhögött: milyen hülye
    lett hirtelen mindenki.
    A  Ford  melletti  vendég  már  teljesen  elázott.  Pillantása  lassan
    kapaszkodott fel Fordhoz.
    -  Úgy  gondoltam  -mondta-,  hogy  ha  itt a világvége, akkor le kell
    feküdnünk, vagy papírzacskót húznunk a fejünkre, vagy mi.
    - Ha kedvük van hozzá, csak tessék -mondta Ford.
    - Így mondták a seregben -mondta a részeg, és szemei megkezdték hosszú
    útjukat a whisky felé.
    - Az használ? -kérdezte a csapos.
    - Nem  -mondta Ford, és barátságosan rámosolygott.- Elnézést -mondta-,
    mennem kell.
    Búcsút  intett  és  távozott.  A  kocsma egy percig néma volt. Aztán a
    röhögős  vendég  ismét  zavaróan  felröhögött.  A  lány,  akit magával
    rángatott  a kocsmába, az elmúlt óra alatt alaposan megutálta; nem kis
    megelégedésére szolgált volna, ha megtudja, hogy tán másfél perc múlva
    a  pasas  hidrogén,  oxigén  és szén-monoxid kis felhőjévé oszlik. Sok
    öröme  azonban  nem lesz belőle, mert a nagy pillanat során túlságosan
    el   lesz   foglalva   a   saját  feloszlásával.  A  csapos  a  torkát
    köszörülte. Meglepve hallotta saját hangját:
    - Hölgyeim és uraim, kérem az utolsó rendeléseket.
    A nagy sárga gépek megindultak lefelé, és mind gyorsabban ereszkedtek.
    Ford tudott róluk. Nem így akarta.

    Arthur  csaknem  felért az ösvényen a házához. Nem tűnt fel neki, hogy
    lehűlt   a   levegő,   nem   észlelte   a   szelet,  sem  a  hirtelen,
    megmagyarázhatatlan   felhőszakadást.   Semmit   se   látott,   csak a
    buldózereket, melyek hernyóként másztak rommá lett otthona fölött.
    -  Barbárok!  -süvöltötte.- Kiperelem a tanácsból az utolsó fillérüket
    is,   felakasztatlak   titeket,   megfojtatlak,   felnégyeltetlek!  És
    megkorbácsoltatlak! És megfőzetlek! Amíg... amíg... megemlegetitek!
    Ford rohant utána. Nagyon gyorsan. Nagyon-nagyon gyorsan.
    - És aztán kezdem elölről! -kiabált Arthur.- És ha befejeztem, ugrálni
    fogok a darabokon!
    Arthur  nem vette észre, hogy mindenki fut a buldózerek felől; azt se,
    hogy Mr.Prosser zaklatottan bámul az égbe. Mr. Prosser azt látta, hogy
    hatalmas  sárga  böhömök  süvítenek  át  a felhőkön. Hihetetlenül nagy
    sárga böhömök.
    -  És  addig  ugrálok  rajtuk  -üvöltött Arthur még mindig futva-, míg
    feltörik  a  talpam, vagy amíg kigondolok valami még borzasztóbbat, és
    aztán...
    Arthur megbotlott, elvágódott, átfordult, és a hátára fordulva maradt.
    Végre meglátta, hogy valami történik. Karja az égnek lendült.
    - Mi a fene az?! -sikoltotta.

    Akármi  volt  is,  szörnyű  sárgaságában  keresztülszáguldott az égen,
    észvesztő  zajjal  szakította  át a levegőt, s a messzeségbe szökkent.
    Mögötte  a  levegő  akkora  csattanással záródott össze, hogy az ember
    füle  hat  láb  mélyen  a  koponyájába  süllyedt.  A böhömöt egy újabb
    követte, s ugyanazt tette, csak még zajosabban. Nehéz lenne elmesélni,
    mit  tettek  az emberek a bolygó felszínén, mivel maguk se tudták. Nem
    is  igen volt értelme - kirohantak a házakból, berohantak a házakba, a
    zaj  elnyomta  az  üvöltözésüket.  A  világ összes városában megteltek
    emberekkel  az  utcák,  az  autók egymásba faroltak, ahogy a zaj rájuk
    zúdult,   majd   szökőárként   söpört  végig  hegyeken  és  völgyeken,
    sivatagokon  és  óceánokon, mintha ellapítana mindent, amit elér. Csak
    egyvalaki  állt  és  figyelte  az eget, szemében mélységes szomorúság,
    fülében  gumi  füldugó.  Pontosan  tudta,  mi történik. Pontosan tudta
    azóta,  hogy  Szub-Éta  Detekt-o-Métere  az  éjszaka  közepén pislogni
    kezdett a párnája mellett és felriasztotta.

    Évek  óta várt erre a jelre, amikor azonban magányos, sötét szobájában
    gubbasztva  megfejtette a kódot, megborzongott, és hideg görcs markolt
    a  szívébe.  A  Galaxis összes faja közül ki más is üdvözölhette volna
    elsőként a Földet, ha nem pont a Vogonok. És mégis, még most is tudta,
    mi  a teendője. Ahogy a Vogon űrjármű elsüvített az égen, ő kinyitotta
    a  szütyőjét.  Kihajította  belőle a József és a Lenyűgöző Technikolor
    Álomkabát kéziratát; kihajította belőle az Isteni Varázsige kéziratát;
    ahová  most  készült, ott nem lesz szükség rájuk. Minden rendben volt,
    minden  elő  volt  készítve.  Tudta, hol a törülközője. Hirtelen csönd
    szállta  meg  a  Földet.  Ez  talán még a zajnál is rosszabb volt. Kis
    ideig  nem  történt  semmi.  Az  égen, valamennyi földi nemzet fölött,
    óriási,  mozdulatlan  hajók  függtek.  A  természet  megcsúfolása: ott
    függtek  mozdulatlanul,  hatalmasan,  súlyosan, rezzenetlenül az égen.
    Többen  már  attól  sokkot  kaptak,  hogy  megpróbálták felfogni, amit
    látnak.  A  hajók  kifejezetten  úgy  lógtak  az égen, ahogy például a
    téglák  sohasem.  Még  mindig  nem  történt  semmi.  Aztán  egész halk
    sustorgás  hallatszott,  az  egész  világot betöltő, halk sustorgás. A
    világ  összes  hifikészüléke,  összes  rádiója,  televíziója, kazettás
    magnója,  basszus  hangszórók és a csipogók és a közepeshangsugárzók -
    mind  csöndesen  bekapcsolták  magukat.  Minden  konzervdoboz,  minden
    szemetesvödör,  ablak, autó, borospohár, minden tábla rozsdás vaslemez
    akusztikailag   tökéletes   hangforrássá  változott.  Mielőtt  a  Föld
    megsemmisült    volna,    részesülhetett   mindabban,   ami   a   hang
    visszaadásának  legmagasabb  fejlettségét  jelképezi. Ez volt a Földön
    valaha  megépített  legnagyobb  hangosítóberendezés.  De  nem  koncert
    következett, se zene, se fanfár, csupán egyszerű üzenet.

    - Földlakók, figyelem!
    Így  szólt  egy  hang.  A  hangminőség  csodálatos  volt. Csodálatosan
    tökéletes  kvadrofónia,  oly  alacsony  torzítással, hogy a legerősebb
    ember is sírva fakad.
    -  Itt  Prostatikus Vogon Jeltz beszél, a Galaktikus Hiperűr Tervezési
    Tanácstól  -folytatta  a  hang.-  Amint  azt nyilván önök is tudják, a
    Galaxis  külső  területeinek  fejlesztését  célzó tervek megkövetelik,
    hogy  hiperűrbekötőutat  építsünk  az  önök  Naprendszerén  keresztül.
    Sajnálatos  módon  az  önök bolygója egyike azoknak, melyek szanálásra
    kerülnek.  A  folyamat  két  földi  percnél  valamivel kevesebbet vesz
    igénybe. Köszönöm a figyelmüket.

    A  hangosítóberendezés  kikapcsolt. Döbbent, értetlen rettegés szállta
    meg  a  Föld  figyelő népét. Az iszonyat végiggördült az összeverődött
    csoportokon,  mintha  mágnest  mozgatnának az asztalra szórt acélsörét
    alatt.  Ismét  kitört a pánik, a menekülési kényszer, de nem volt hová
    menekülni.  Ennek  láttán  a  Vogonok  ismét  bekapcsolták a hangosító
    berendezést.

    -   Semmi   értelme   meglepődést  tettetni.  Valamennyi  tervrajz  és
    megsemmisítési  utasítás  ötven  földi  év  óta  megtekinthető a helyi
    tervezőhivatalban  az  Alfa  Centaurin,  úgyhogy bőven volt rá idejük,
    hogy hivatalos panaszt jelentsenek be. Semmi értelme, hogy ilyen későn
    kezdjék a felhajtást.

    A  hangosítóberendezés megint kikapcsolt. A visszhang lassan dübörgött
    keresztül  a  földeken.  A  hatalmas  hajók  sietség nélkül, könnyedén
    elfordultak.  Alsó  részükön  egy-egy zsilip tárult fel, sötéten ásító
    négyszög.  Valakinek  valahol eddig tartott, hogy üzembe helyezzen egy
    rádiót,  kiválasszon  egy  hullámhosszt,  és  üzenetet küldjön a Vogon
    hajóknak,  szót emelve a bolygó érdekében. Senki se hallotta, hogy mit
    mondanak, csak a válasz hallatszott a hangosítóberendezésből:

    -  Mit  akarnak  azzal mondani, hogy sose voltak az Alfa Centaurin? Az
    isten  szerelmére, emberiség, hiszen csak négy fényévre van! Sajnálom,
    de  ha  magukat  ennyire sem érdeklik a helyi ügyek, az igazán a maguk
    baja! - Megsemmisítő sugárzást bekapcsolni!

    A zsilipeken keresztül fény özönlött a Földre.

    -  Nem  is  tudom  -szólt  a  hangosítóberendezés- rohadt egy apatikus
    bolygó. Nem kár érte -és kikapcsolt.

    Szörnyű, hátborzongató csend támadt.
    Szörnyű, hátborzongató zaj támadt.
    Szörnyű, hátborzongató csend támadt.
    A Vogon Építész Flotta elsuhant a csillagos, tintakék űrbe.


    4. fejezet


    Messze  künn  a  Galaxis túlsó spirálkarján, ötszázezer fényévre a Nap
    nevű  csillagtól,  Zaphod  Beeblebrox,  a Birodalmi Galaktikus Kormány
    Elnöke,   Damogran   tengerein   száguldott   keresztül  ionmeghajtású
    deltahajójában,  mely  csillogott-villogott a damogran nap fényében. A
    forró  Damogran;  a távoli Damogran: Damogran, melyről szinte senki se
    hallott.  Damogran, az Arany Szív titkos hazája. A hajó száguldott. Jó
    soká  tart,  míg  célba  ér,  mert  Damogran  elég  kényelmetlenül van
    berendezve.  Semmi  más  nincs  rajta,  csak  közepes  és  nagyméretű,
    sivatagos  szigetek,  melyeket  bájos,  de bosszantóan széles tengerek
    választanak  el. A hajó száguldott. Földrajzi hátrányai miatt Damogran
    mindig  is  néptelen  volt. Ezért jelölte ki ezt a bolygót a Birodalmi
    Galaktikus  Kormány  az  Arany  Szív  Program  számára, lévén a bolygó
    elhagyatott,  az  Arany  Szív  Program  pedig  titkos. A hajó pattogva
    száguldott   a   tengeren,   mely   az   egyetlen   számottevő  méretű
    szigetcsoport  fő  szigetei  között terült el. Zaphod Beeblebrox útban
    volt  a  piciny  űrkikötő,  a  Húsvét-sziget  (a  név  csupán véletlen
    egybeesés miatt érthető; a Galaxisban elterjed galakton nyelven húsvét
    annyi,  mint  "kicsi,  lapos  és  világosbarna")  felől  az Arany Szív
    szigete  felé,  melyet  ugyanilyen véletlen egybeesés folytán Dániának
    hívtak.


    Az  Arany  Szív  Programmal  kapcsolatos  munkák egyik mellékhatása az
    volt,  hogy  egymást  érték  a  teljesen  értelmetlen  egybeesések. Az
    azonban  nem  a  véletlen  műve,  hogy  a nap, a Program betetőzésének
    napja,  a  nagy leleplezésé, a nap, amelyen bemutatják az Arany Szívet
    az  ámuló Galaxisnak, ez a nap egyúttal Zapnod Beeblebrox számára is a
    betetőzés napja. E nap kedvéért szánta el magát arra, hogy induljon az
    elnökválasztáson,   bár   döntése  a  megdöbbenés  hullámait  keltette
    mindenütt a Birodalmi Galaxisban: Zaphod Beeblebrox? Elnökké? Tán csak
    nem  a  Zaphod  Beeblebrox?  Tán  csak  nem  Elnökké? Többen csattanós
    bizonyítékát  látták  ebben  annak,  hogy  a  teremtés,  már amennyire
    megismerhető, teljesen megbolondult.

    (Elnök.  A  teljes  cím: A Birodalmi Kormány Elnöke. A Birodalmi jelző
    fennmaradt, noha manapság már anakronizmusnak tűnik.)

    Az örökös Császár csaknem halott - néhány száz éve már. Halálos kómája
    utolsó  perceiben  sztázisba  helyezték,  mely  állandó és változatlan
    állapotban tartja. Örökösei valamennyien halottak, minek következtében
    a  politikai  hatalom minden drasztikus változás nélkül, egyszerűen és
    hatásosan  lejjebb  csúszott  egy-két  fokkal  a  létrán, és most az a
    testület  gyakorolja,  mely  korábban  mint  a  Császár  tanácsadóinak
    szervezete  tevékenykedett:  megválasztott  kormányzó  testület,  mely
    saját  kebeléből  választ  elnököt.  A  látszat  ellenére  a tényleges
    hatalmat  sem  ez,  sem  más hasonló testület nem birtokolja. Az Elnök
    csupán  jelképes  figura,  aki  az  égvilágon  semmiféle  hatalmat nem
    gyakorol.  Tényleg  a  kormány  választja,  de  a legfőbb követelmény,
    melynek  eleget  kell  tennie,  nem  a  vezetői  rátermettség, hanem a
    finoman  mérlegelt  közbotrány.  Emiatt az Elnök mindig ellentmondásos
    személyiség,  egyszerre  tenyérbemászó és elbájoló. Nem az a feladata,
    hogy  gyakorolja  a hatalmat, hanem hogy elterelje róla a figyelmet. E
    szempontok  alapján  Zaphod  Beeblebrox egyike a Galaxis legsikeresebb
    elnökeinek:  tíz elnöki évéből kettőt már börtönben töltött csalásért.
    Alig  néhányan  vették  észre,  hogy sem az Elnöknek, sem a Kormánynak
    nincs  semmi  hatalma,  s közülük is csak hatan tudják hol a politikai
    hatalom  végső  forrása.  A  többiek általában úgy vélik, hogy a végső
    döntéshozatalt   egy   számítógép   végzi.   Nagyobbat   már   nem  is
    tévedhetnének.

    Zaphod  vigyorgott,  és  a  gázra lépett. Zaphod Beeblebrox, kalandor,
    exhippi,   életművész   (gazember?   -   minden  bizonnyal),  mániákus
    önreklámozó, kapcsolatteremtésben használhatatlan, akiről sokan vélik,
    hogy egyszer s mindenkorra házon és magánkívül van. Elnök? Pedig senki
    se  bolondult  meg,  legalábbis nem így. Az egész Galaxisban mindössze
    hatan   értették   azt   az   elvet,   mely   meghatározza  a  Galaxis
    kormányzását.  Ők tudták: ha egyszer Zaphod Beeblebrox bejelenti, hogy
    indul  az  elnökválasztáson,  akkor  a  dolog többékevésbé el is dőlt:
    Zaphod  ideális  töltelék az Elnök posztjára. Csupán azt nem értették,
    hogy  Zaphod  miért  vállalja... Zaphod élesen bekanyarodott, hatalmas
    vízfalat lőve az ég felé.
    Eljött  a  nagy  nap;  eljött  a  nap,  amikor mindenki megtudja, mire
    készült   Zaphod.   Ezért   a   napért   vállalta,   hogy   indul   az
    elnökválasztáson.  Aznap  volt  a kétszázadik születésnapja, ismét egy
    véletlen  egybeesés.  A hajó nagyokat szökkent Damogran tengerein, míg
    Zaphod  csöndes  mosollyal  élvezte, hogy milyen csodálatosan izgalmas
    napja  lesz.  Lazított  tartásán,  két  karját lustán végigfektette az
    ülés  hátán.  Harmadik  karjával  kormányzott,  azzal,  amelyet nemrég
    illesztetett a jobb alá, hogy könnyebben tudjon síbokszolni.
    -  Hej  -hízelgett  önmagának-,  te hidegvérű fickó, te! -de az idegei
    olyan  magasan  sivítottak,  mint  egy  kutyasíp.  Dánia  szigete húsz
    mérföld hosszú volt, és a közepén öt mérföld széles, homokos és félkör
    alakú.  Nem  is  annyira  sziget  volt, mint inkább annak a hatalmasan
    ívelő  öbölnek  a  körvonala, amelyet határolt. Ezt a benyomást tovább
    fokozta,  hogy  a  félhold belső ívét szinte mindenütt meredek sziklák
    alkották. A sziklák tetejéről lassan simult a táj az öt mérföldre levő
    túlpart  vonalába. A  sziklák  tetején  állt a fogadóbizottság. Tagjai
    főként  kutatók  és mérnökök voltak, akik megalkották az Arany Szívet;
    többségükben   humanoidok,   de   akadt   köztük  néhány  hüllőszabású
    atommérnök,  két-három zöld, kolibri alkatú maximegalaktikus, egy vagy
    két nyolclábú fizikostrukturalista és egy Hooloovoo (a Hooloovoo a kék
    színnek  egy  szuperintelligens  árnyalata).  A  Hooloovoo kivételével
    mindenki  az ünnepi, tiritarka munkaköpenyében pompázott; a Hooloovoot
    az   alkalom  tiszteletére  egy  szabadon  álló  prizmába  vetítették.
    Valamennyien  beleborzongtak az ünnepélyes izgalomba. Együtt és egymás
    között   elérték   és   meghaladták   a   fizika   összes  törvényeit,
    újjászerkesztették  az  anyag  alapvető  szerkezetét,  kifacsarták  és
    megtörték  a  valószínűség  és a valószínűtlenség törvényeit, és mégis
    azt  tartották  a legizgalmasabbnak, hogy találkozhatnak egy pasassal,
    akinek   narancsszínű   kendő   van   a  nyakában  (a  Galaxis  Elnöke
    hagyományosan  narancsszínű kendőt viselt a nyakában). Az se számított
    volna  sokat  nekik, ha tudják, mekkora hatalom illeti meg az elnököt:
    semekkora.  Az  egész  Galaxisban  csak  hatan  tudták, hogy a Galaxis
    Elnökének  a  feladata  nem  az, hogy gyakorolja a hatalmat, hanem az,
    hogy   elterelje   róla   a  figyelmet.  Zapnod  Beeblebrox  rendkívül
    tehetségesen  végezte  a  dolgát.  A  tömeg  a  naptól  és  a hajózási
    bemutatótól elkápráztatva kapkodott levegő után, amint az Elnök hajója
    a hegyfokot megkerülve az öbölbe siklott. Csillogva-villogva, hatalmas
    ívű  kanyarokban  suhant  a  tengeren  át. Tulajdonképpen érintenie se
    kellett   volna  a  vizet,  mivel  az  ionizált  atomok  ködös  párája
    fenntartotta a látvány kedvéért azonban néhány uszonyszerű pengével is
    felszerelték, amelyeket a vízbe lehetett ereszteni. A pengék sziszegve
    hasították a tengert, magasra csapott a víz, és míg a hajó a part felé
    száguldott,  a mély árkok bolondul kergetőztek mögötte, majd dús habot
    vetve összeomlottak. Zaphod imádta a hatást; ehhez értett a legjobban.
    Élesen  megcsavarta  a  kormányt. A hajó vadul csúszkálva a szikla alá
    fordult és könnyedén megpihent a hullámok hátán. Másodpercek múlva már
    a   fedélzeten   volt,   vigyorgott,   és   integetett   a  több  mint
    háromkvintillió  nézőnek.  Persze  nem  volt  személyesen jelen mind a
    háromkvintillió, de az Elnök minden mozdulatát közvetítette számukra a
    kis  3D  robotkamera, mely alázatosan szállongott a közelben. Az Elnök
    groteszk  szereplései  mindig  borzasztóan  népszerűek  voltak a 3D-n;
    ezért is találták ki őket. Zaphod megint vigyorgott. A háromkvintillió
    és  hat  néző  nem  is sejtette, hogy ezúttal kissé groteszkebb lesz a
    groteszk,  mint szerették volna. A robotkamera az Elnök két feje közül
    a  népszerűbbikre fókuszált. Az Elnök ismét integetett. A dupla fejtől
    és  a  harmadik kartól eltekintve, többé-kevésbé humanoid volt. Szőke,
    kócos    haja    véletlenszerű    irányokba    meredt,    kék    szeme
    megmagyarázhatatlan  fényben  csillogott,  és az arca csaknem teljesen
    borotválatlan  volt.  Húsz láb magas gömb lebegett a hajóhoz, gördülve
    és  pattogva,  csillogva  a  nap fényében. Belsejében hatalmas, félkör
    alakú,  vörös  bőrhuzatú  kerevet  lebegett. Minél jobban pattogott és
    görgött  a  gömb,  annál mozdulatlanabb volt a kerevet; biztosan állt,
    mint  egy  vörös  bőrhuzatú  szikla.  Mint  minden,  ez is leginkább a
    hatásvadászatot   szolgálta.   Zaphod  átlépett  a  gömb  falán,  és a
    kerevetre  heveredett.  Két  karját  hosszan  kinyújtotta, harmadikkal
    lesöpört  valami  port a térdéről. A fejei körülnéztek, mosolyogtak; a
    lábát  magasan  felrakta. Úgy érezte, mindjárt sikít. A víz felforrt a
    buborék  alatt, bugyogott és kilövellt. A buborék a levegőbe szökkent,
    ugrándozott  és  pörgött  a  vízsugáron.  Egyre  feljebb kapaszkodott,
    vakító  fénycsóvákat küldve a szikla tetejére. Mind feljebb szökkent a
    vízsugáron,  a  víz  szétporladt a több száz lábnyi mélységben. Zaphod
    elképzelte  önmagát, és mosolygott. Kétségkívül nevetséges közlekedési
    eszköz,  de  kétségkívül  gyönyörű. A szikla tetején a gömb imbolygott
    egy  pillanatig,  rágördült egy sínekkel felszerelt rámpára, onnan egy
    homorú  platformra  gurult,  majd  megállt. Zaphod Beeblebrox hatalmas
    tapsvihar   közepette  kilépett  a  buborékból,  narancsszínű  kendője
    csillogott  a  fényben.  Megérkezett  a  Galaxis  Elnöke.  Várt,  hogy
    elcsendesedjék a taps, majd üdvözlésre emelte kezeit.

    -  Helló!  -mondta. Melléosont egy kormánypók, hogy a kezébe nyomja az
    előre  elkészített  elnöki  beszéd  egy  példányát. Az eredeti példány
    lapjai,   a   harmadiktól  a  hetedikig,  ázottan  úszkáltak  Damogran
    tengerén,  jó  öt  mérföldre  az  öböltől.  Az  első  két  oldalt  egy
    Páfránylevél  Tarajú  Damogran  Sas mentette meg az enyészettől; a két
    lap  már  be  is épült abba a kivételesen újszerű fészekbe, amit a Sas
    talált fel.
    A   fészek   fő   építőanyaga   a  papírmasé  volt,  s  a  konstrukció
    gyakorlatilag  lehetetlenné  tette  az  újszülött  sasfióka  számára a
    kitörést.  A  Páfránylevél  Tarajú  Damogran  Sas  már hallott a fajok
    fennmaradásáról,  s  a  maga  részéről  a  pozitív  hozzáállás mellett
    döntött.  Zaphod  Beeblebrox tudta, hogy nem lesz szüksége a beszédre,
    úgyhogy  gyengéden  eltolta maga elől a kormánypók példányát. - Helló!
    -mondta   még   egyszer.   Sugárzó  arcok  nézték  mindenhonnan,  vagy
    legalábbis majdnem mindenhonnan. Zaphod meglátta Trilliant a tömegben.
    Trillian  csak  egy  lány  volt,  akit  Zaphod mostanában szedett fel,
    amikor  a  vicc  kedvéért  inkognitóban  meglátogatott valami bolygót.
    Trillian  karcsú, kreol humanoid volt, hosszan hullámzó fekete hajjal,
    telt ajakkal, pici, furán kerek orral és nevetségesen barna szemekkel.
    Az  ő  sajátos  módján  megkötött  piros  kendője  és  hosszan elomló,
    selymes,  barna  ruhája  miatt  akár  arabnak  is nézhették volna. Nem
    mintha  valaki  is  hallott  volna  a  jelenlevők  közül az arabokról.
    Legújabban  az  arabok  már  nem  léteztek,  s amikor még léteztek is,
    ötszázezer  fényévre voltak Damograntól. Trillian tulajdonképpen senki
    se  volt, legalábbis Zaphod szerint. Épp csak elég sokat voltak együtt
    Zaphoddal, és megmondta neki, amit gondolt róla.

    - Helló, szivi! -mondta Trilliannak. Trillian gyors mosolyt villantott
    fel   és   elfordult.   Aztán   visszafordult,   hogy   melegebben  is
    rámosolyogjon, de Zaphod addigra már mást nézett.

    -  Helló!  -mondta  az  egy  csomóba verődött lényeknek, akik a sajtót
    képviselték,  és alig várták, hogy Zaphod befejezze a köszöngetést, és
    hozzáfogjon  a  szónoklathoz.  Zaphod  külön örömmel vigyorgott rájuk,
    mert  tudta,  hogy  perceken  belül  olyan  szónoklatot  kapnak,  hogy
    megemlegetik.  Mindazonáltal  a  következő  szavai  se  voltak a sajtó
    hasznára.  Az  egyik  tisztviselő  ingerülten  megállapította, hogy az
    Elnöknek  szemlátomást  semmi  kedve sincs ahhoz, hogy elmondja az oly
    gondosan  előre  megszerkesztett  beszédet, és elkattintotta a zsebébe
    rejtett   távvezérlő   készülék  kapcsolóját.  A  gyülekezettől  kissé
    távolabb  hatalmas fehér kupola dagadt az égnek; a kupola most középen
    végigrepedt,  elhasadt, és kétfelé nyílva a földre omlott. Mindenkinek
    elállt a lélegzete, holott pontosan tudták, hogy ennek kell történnie,
    hiszen ők építették ilyenre. Óriási csillaghajó vált szabaddá a kupola
    alatt.  Százötven  méter  hosszú,  alakja  mint  egy karcsú sportcipő,
    tökéletesen fehér és tébolyítóan gyönyörű. A hajó láthatatlan méhében,
    kis  aranydobozban  feküdt  a  legészvesztőbb eszköz, melyet valaha is
    kitaláltak  -  az eszköz, mely a hajó különleges helyét biztosította a
    Galaxis történetében; melyről a hajót elnevezték: az Arany Szív.

    -Hűha!  -  mondta  Zaphod  Beeblebrox a hajónak. Semmi mást nem tudott
    kinyögni. Aztán megismételte, csak hogy a sajtót bosszantsa:
    -Hűha!
    A  tömeg  várakozóan  nézett  rá.  Zaphod  Trillianra  kacsintott, aki
    felhúzta  a  szemöldökét,  és  kerek  szemeket meresztett rá. Trillian
    tudta,  mit  akar Zaphod mondani és szörnyen felvágós alaknak tartotta
    érte.
    -  Hát  ez  elképesztő!  -mondta.-  Ez aztán igazán olyan elképesztően
    elképesztő, hogy kedvem volna ellopni.
    Csodálatos  elnöki megnyilatkozás, tökéletesen megfelel a szokásoknak.
    A  tömeg  elismerően  nevetett,  a  sajtó  emberei  buzgón  pöntyögtek
    Szub-Éta   Telex-o-Matáik   billentyűin,   és   az  Elnök  vigyorgott.
    Vigyorgott,   míg  szívében  a  sikoly  tűrhetetlenül  felhangosodott;
    ujjai   rásimultak  a  kis  Paraliz-o-Mat  bombára,  mely  a  zsebében
    nyugodott.  Nem  bírta  tovább. Égnek emelte fejeit, vad csatakiáltást
    hallatott  dúr-tercekben, a bombát földhöz vágta, és átrohant az immár
    dermedten sugárzó mosolyok tengerén.