5. fejezet


    Prostatikus  Vogon  Jeltz  nem volt szép látvány, és ebben még a többi
    Vogon  is  egyetértett.  Magasra  boltozódó orra messze a disznószerű,
    alacsony homlok fölé nyúlt. Sötétzöld, gumiszerű bőre elég vastag volt
    ahhoz,  hogy  a  Vogon  Tisztviselői  Karban  vigye  valamire,  hogy a
    tengerben  akár  ezer  láb  mélységben  is  tetszőleges  időt  töltsön
    mindenféle  káros  következmények nélkül. Nem mintha úszni járt volna.
    Ahhoz  túl  zsúfolt volt a napirendje. Azért volt olyan, amilyen, mert
    sok-sok  millió év előtt, amikor az első Vogon kimászott Vogária henye
    őstengereiből,  és  ott  zihált  és dagadozott a bolygó szűz partjain,
    amikor  a  ragyogó,  fiatal  Vogszol nap elöször ragyogott rájuk aznap
    reggel...  akkor  és  ott  az evolúció erői lemondtak róluk, undorodva
    elfordultak,  és  leírták őket, mint valami szerencsétlen, csúf hibát.
    Sosem  fejlődtek  tovább; ki kellett volna pusztulniuk. Nem tették, és
    ezt  kétségkívül az ő renyhe agyú, ragacsosan konok természetük javára
    kell  írnunk.  Evolúció?  -mondták maguknak.- Kinek kell az? És amit a
    természet  nem tett meg a kedvükért, azt egyszerűen elnélkülözték, míg
    el   nem   érkeztek   az   idők,   amikor   is   a  nagyobb  anatómiai
    kellemetlenségeket sebészeti úton enyhítették.

    A természet erői közben sebes túlórába kezdtek Vogária bolygóján, hogy
    kijavítsák  az előző mulasztásokat. Előálltak a Sziporkákkal Ékesített
    Zsilipfúró  Rákkal,  melyet  a  Vogonok  felfaltak,  miután  a héjukat
    vasbunkókkal szétverték; lélegzetelállítóan karcsú és tarka, égre törő
    fákkal, ezeket a Vogonok kidöntötték, hogy megégessék velük a rákhúst;
    selyembundás,   harmatos   szemű,   gazellákhoz   hasonlatos  lényeket
    kreáltak,  ezeket  a  Vogonok befogták és meglovagolták. Szegények nem
    váltak  be  közlekedési  eszközként, mert a gerincük azonnal eltört, a
    Vogonokat  azonban  ez  nem  zavarta  abban,  hogy  rájuk üljenek. Így
    múlatta  Vogária  bolygója  a  boldogtalan évezredeket, amíg egyszer a
    Vogonok felfedezték a csillagközi utazás elveit. Néhány rövid Vogon-év
    leforgása alatt valamennyien elvándoroltak, és a Megabrantishalmazban,
    a  Galaxis  politikai  centrumában  telepedtek  le. Ők alkotják most a
    Galaktikus    Tisztviselői   Kar   hihetetlenül   hatalmas   gerincét.
    Megkísérelték,  hogy  műveltségre  tegyenek szert; megkísérelték, hogy
    modort  és társadalmi viselkedést tanuljanak, de a mai Vogon a legfőbb
    vonatkozásokban  alig-alig különbözik primitív elődeitől. Minden évben
    huszonhétezer  Sziporkákkal  Ékesített Zsilipfúró Rákot importálnak, s
    azzal  múlatnak  el  egy  görbe  éjszakát, hogy vasbunkókkal szétverik
    őket.  Prostatikus  Vogon  Jeltz,  mélységes  hitványságában, teljesen
    tipikus Vogon volt. Ráadásul a stopposokat se szerette.

    Mélyen  lenn, Prostatikus Vogon Jeltz zászlóshajójának belsejében, egy
    sötét  kis kabinban idegesen rezdült egy gyufa lángja. A gyufa gazdája
    nem   Vogon  volt,  de  mindent  tudott  a  Vogonokról,  és  jó  okkal
    idegeskedett.
    Ford  Prefectnek  hívták.  Ford  körülnézett  a kabinban, de nem sokat
    láthatott:   furcsa   és  ijesztő  árnyak  hajladoztak  és  ugráltak a
    lángocska  fényében,  de  minden  csöndes  volt.  Ford halk köszönetet
    rebegett  a  Dentrassiaknak.  A  Dentrassiakat,  az  ínyenceknek ezt a
    rakoncátlan   törzsét,  melybe  egy  csapat  vad,  de  kellemes  fickó
    tartozott,  a  Vogonok  legújabban  szívesen  alkalmazták hosszújáratú
    hajóikon szakácsnak, azzal a szigorú feltétellel, hogy megelégszenek a
    saját  maguk  társaságával. Ez tökéletesen megfelelt a Dentrassiaknak,
    mivel  fölöttébb  kedvelték  a  Vogon  pénzt,  mely  egyike  a Galaxis
    legkeményebb valutáinak, viszont ki nem állhatták magukat a Vogonokat.
    A  Dentrassiak  egyetlen  fajta  Vogont  kedveltek:  a  felbosszantott
    Vogont.

    Ford  Prefect nem vált hidrogén, oxigén és szén-monoxid kis felhőjévé.
    Ford   Prefect   eredeti   neve   csupán  a  Betelgeuse  egy  obskurus
    nyelvjárásában  érthető;  a  nyelv  gyakorlatilag azóta halott, hogy a
    Nagy Lezúduló Hrung Katasztrófa a Betelgeuse-VII összes ősi Praxibetel
    közösségét  elsöpörte  a  03758. Galaxikus-Sziderikus Év-ben. A bolygó
    teljes  népessége  elpusztult a Nagy Lezúduló Hrung Katasztrófa során.
    Ford  apja  volt az egyetlen túlélő; életét egy rendkívüli véletlennek
    köszönhette, amelyről sose tudott számot adni. Az egész históriát mély
    rejtély övezi: igazából mindmáig senki se tudta megmondani, hogy mi is
    az  a  Hrung,  és  hogy  miért  pont a Betelgeuse-VII-et tüntette ki a
    lezúdulásával.  Ford  apja nagyvonalúan félresöpörte az őt szükségképp
    körülvevő  gyanú  felhőjét,  és  letelepedett  a Betelgeuse-V-ön, ahol
    Fordnak  lett apja és nagybátyja; immár kihalt fajának tiszteletére az
    ősi  Praxibetel nyelven keresztelte meg a fiút. Ford képtelen volt rá,
    hogy  megtanulja  a nevét, úgyhogy az apja végül belehalt a szégyenbe,
    mely a Galaxis egyes részein még mindig halálos betegség. Az iskolában
    a többi gyerek Ix-nek nevezte, ami a Betelgeuse-V nyelvén azt jelenti,
    hogy  "fiú,  aki  nem  képes kielégítően megmagyarázni, mi az a Hrung,
    sem   azt,   hogy   miért   pont  a  Betelgeuse-VII-et  tüntette  ki a
    lezúdulásával".

    Halk  nyögést  hallott.  Nehézkes  árnyék  mocorgott  a földön a gyufa
    fényében.  Gyorsan  elrázta  a  lángot, kotorászni kezdett a zsebében,
    kivette,  amit  keresett.  Felszakította  és  megrázta. Lekuporodott a
    földre. Az árny megmozdult.
    - Hoztam mogyorót -mondta Ford Prefect.
    Arthur Dent megmozdult, ismét felnyögött, érthetetlenül motyogva.
    -  Tessék,  vegyél  -sürgette Ford, a zacskót rázogatva.- Valószínűleg
    vesztettél  némi  sót  és  proteint,  hiszen most próbáltad először az
    anyagátviteli sugarat. A sörök kipárnázták némileg a szervezetedet.
    - Vhrrr... -mondta Arthur. Felnyitotta a szemét.- Sötét van -mondta.
    - Valóban -mondta Ford Prefect-, sötét van.
    - Nincs fény -mondta Arthur.- Sötét van, nincs fény.

    Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a
    szokás,  hogy  a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik,
    például:  "Szép  napunk  van",  vagy  "Maga  nagyon magas ", vagy " Ó,
    kedvesem,  harminc  láb  mélyre  zuhantál,  jól  vagy?  "  A  jelenség
    magyarázatára  Ford  kidolgozott  egy  elméletet.  Eszerint  az emberi
    lények  szája  összenő,  ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és
    megfontolás  eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt
    elő.  Eszerint  ha  az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk
    kezd  dolgozni.  Később  elvetette  ezt  az elméletet is a benne rejlő
    rosszindulatú  cinizmus miatt, és úgy döntött, hogy alapvetően kedveli
    az  emberi lényeket. Továbbra is borzasztóan zavarta viszont azoknak a
    dolgoknak  a  rettentően nagy száma, amelyekről az embereknek fogalmuk
    se volt.

    - Úgy van -egyezett bele.- Nincs fény. -Megkínálta Arthurt néhány szem
    mogyoróval.- Hogy érzed magad?
    -  Mint  a  rosszul  fizető  vállalat  -mondta  Arthur.- Egyes részeim
    folyton kilépnek tőlem.
    Ford értetlenül meredt rá a sötétben.
    -  Mit  gondolsz -kérdezte  Arthur-, megbánnám, ha megkérdezném, hol a
    pokolban vagyunk?
    Ford felállt.
    - Biztonságos helyen -mondta.
    - De jó -mondta Arthur.
    -  A  Vogon  Építész  Flotta  egyik  űrhajójának  a  konyharészlegében
    vagyunk, egy kis kabinban -mondta Ford.
    - Úgy  tűnik -mondta Arthur-, ez a "biztonságos" szónak valami egészen
    szokatlan értelmezése, melyről eddig nem volt tudomásom.

    Ford újabb gyufát gyújtott, és keresni kezdte a világítás kapcsolóját.
    Az   idomtalan   árnyak   ismét   hajladoztak  és  szökelltek.  Arthur
    feltápászkodott,  és  aggodalmasan  átnyalábolta  magát  a  karjaival.
    Félelmetes  idegen  árnyak  tolongtak  körülötte,  a  levegő áporodott
    szagokkal  volt terhes, melyek azonosíthatatlanul jutottak a tüdejébe,
    s   valami   halk,   szűnni   nem  akaró  zümmögés  hallatszott,  mely
    meggátolta abban, hogy összeszedje a gondolatait.

    - Hogy kerültünk ide? -kérdezte kissé borzongva.
    - Stoppoltunk és felkéredzkedtünk -mondta Ford.
    -  Micsináltunk?  -kérdezte Arthur.- Azt akarod bebeszélni nekem, hogy
    csak feltartottuk a hüvelykujjunkat, mire valami gülüszemű zöld szörny
    kidugta a fejét, és odakiáltott: Helló, haverok, pattanjatok csak fel,
    elviszlek benneteket egészen a basingstoke-i elágazásig?
    - Hát -mondta Ford-, a hüvelyk egy elektronikus Sub-Éta jelzőkészülék,
    az  elágazás  innen hat fényévre van Barnard Csillagánál, de egyébként
    igen, a dolog többé-kevésbé stimmel.
    - És a gülüszemű szörny?
    - Tényleg zöld.
    - Remek -mondta Arthur-, mikor mehetek haza?
    -  Semmikor -mondta Ford, és megtalálta a fény kapcsolóját.- Takard el
    a szemed -mondta és felkapcsolta. Még maga Ford is meglepődött.
    -  A  bánatba  is  -mondta  Arthur-,  valóban ilyen a repülő csészealj
    belülről.

    Prostatikus  Vogon  Jeltz  végigvonszolta  visszataszító zöld testét a
    parancsnoki  hídon.  Mindig maradt benne némi bizonytalan ingerültség,
    ha lakott bolygókat kellett megsemmisítenie. Szerette volna, ha valaki
    elmagyarázza  neki,  milyen  helytelenül  is  cselekedett,  s  akkor ő
    kedvére  kiüvöltözhetné  magát,  és  megkönnyebbülne.  Teljes súlyával
    ráhuppant a vezérlőpult előtti székre, hátha eltörik, és akkor valóban
    dühös  lehet  valamiért. A szék azonban panaszosan nyekergett, és épen
    maradt.

    -Takarodj! -üvöltött egy fiatal Vogon őrre, aki e pillanatban lépett a
    hídra. Az őr azonnal visszavonult, mélyen megkönnyebbülve. Örült, hogy
    mégsem  neki  kell  átnyújtania a jelentést, amit éppen most kaptak. A
    jelentés  hivatalos  közleményt  tartalmazott, mely szerint a Damográn
    bolygón  létesített állami kísérleti telepen éppen most adják át azt a
    csodálatosan  új típusú űrhajót, melynek rendszerbe állítása a jövőben
    szükségtelenné teszi a hiperűrexpressz utak építését. Újabb ajtó nyílt
    fel,  a  Vogon  kapitány azonban most nem üvöltött, mivel ez az ajtó a
    konyhai  traktushoz  szolgált,  ahol  a  Dentrassiak  az  ő táplálékát
    készítették.  Mi  sem  lenne  most  jobb,  mint egy étkezés. Hatalmas,
    szőrös lény szökdelt át az ajtón, kezében az ebéd tálcájával. Bolondul
    vigyorgott.  Prostatikus Vogon Jeltz el volt ragadtatva. Tudta: ha egy
    Dentrassi  ennyire  boldog,  akkor valahol ezen a hajón valami olyasmi
    történik, amitől kedvére feldühödhet.

    Ford és Arthur körülnéztek.
    - Na, mit szólsz? -kérdezte Ford.
    - Kissé mocskos, nem?
    Ford  szemöldökét  ráncolva  nézte  a szűk kabinban szétszórt maszatos
    matracokat,    mosatlan   edényt   s   az   idegen   alsónemű   bűzös,
    azonosíthatatlan darabjait.
    -  Ez  munkahely,  tudod  -mondta.- A Dentrassiak egyik hálófülkéjében
    vagyunk.
    - Mintha azt mondtad volna, hogy Vogonoknak vagy minek hívják őket.
    - Úgy is van -mondta Ford.- A Vogonok vezetik a hajót, a Dentrassiak a
    szakácsok, ők engedtek fel minket a hajóra.
    - Zavaros -mondta Arthur.
    -  Nézd  ezt  -mondta  Ford.  Leült  az  egyik matracra, és kotorászni
    kezdett  a  zsákjában.  Arthur  gyanakodva megpiszkálta a matracot, és
    maga  is  leült.  Alig-alig  volt gyanakodnivalója; az Acsargó Kagylók
    bolygójának  mocsaraiban  növő  matracokat  nagyon gondosan megölik és
    kiszárítják,  mielőtt  használatba vennék. Legfeljebb egy-egy éled fel
    közülük olykor.
    Ford odaadta a könyvet Arthurnak.
    - Mi ez? -kérdezte Arthur.
    -  Ez  a  GALAXIS  Útikalauz  Stopposoknak.  Egy  elektronikus  könyv.
    Bármiről megmond minden szükséges tudnivalót. Ez a feladata.
    Arthur idegesen forgatta a könyvet a kezében.
    -  Tetszik  a borítója -mondta.- NE ESS PÁNIKBA! Ez az első segítőkész
    vagy érthető dolog, amit ma hallok.
    -   Megmutatom,   hogy  működik  -mondta  Ford.  Elragadta  a  könyvet
    Arthurtól,  aki  még  mindig  úgy  fogta,  mint  egy  két  hete halott
    pacsirtát. Kihúzta a borítójából.
    -   Ezt   a   gombot   megnyomod,   akkor   a  képernyőn  megjelenik a
    tartalomjegyzék.
    A  mintegy  háromszor  négy  hüvelyk nagyságú képernyő kivilágosodott,
    karakterek futottak át rajta:
    -  Téged  a  Vogonok érdekelnek, tehát beléptetem ezt a nevet így - és
    még néhány billentyűt lenyomott.- Tessék.
    A  képernyőn  zölden  villogtak  a szavak: Vogon Építész Flották. Ford
    megnyomta  a  képernyő  alatti nagy piros gombot, s megindult a szavak
    villogó  áradata.  Ugyanakkor  a  könyv  hangosan  is mondta a cikkely
    szövegét, nyugodt, csöndes, kimért hangon. Ezt mondta:

    Vogon  Építész  Flották. Ha stoppot akarsz kapni tőlük, egyet tehetsz:
    lemondhatsz  róla.  A  Vogon  faj  egyike  a legellenszenvesebbeknek a
    Galaxisban:    nem    kifejezetten    gonoszak,    de    modortalanok,
    bürokratikusak;    fontoskodóak   és   érzéketlenek.   Kisujjukat   se
    mozdítanák,  hogy  megmentsék  saját nagymamájukat a Traal bolygó Mohó
    Bogárpattintó  Fenevadjától,  hacsak nem kapnak írásos utasítást három
    példányban, aláírva, beküldve, visszaküldve, várakoztatva, elveszítve,
    megtalálva,  nyilvános  vizsgálatnak alávetve, ismét elveszítve, végül
    három  hónapra  tőzeg alá temetve és gyújtósként hasznosítva. Ha italt
    akarsz  kapni  egy  vogontól,  legegyszerűbb,  ha  ledugod a torkán az
    ujjadat.  Ha fel akarod bosszantani, vesd a nagymamáját a Traal bolygó
    Mohó  Bogárpattintó  Fenevadja  elé.  Semmilyen  körülmények között se
    hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel a verseit.

    Arthur pislogott.
    - Micsoda könyv! És hogy kaptunk mégis stoppot?
    -  Éppen  ez  az. A könyv elavult -mondta Ford, és visszacsúsztatta az
    útikalauzt  a  tokjába.-  Az  Új,  Átdolgozott  Kiadás  számára végzek
    terepkutatást,  s  a  javasolandó változások egyike az, hogy a Vogonok
    mostanában Dentrassiakkal főzetnek maguknak, ami elég hasznos kiskaput
    tár fel a számunkra.
    Fájdalmas kifejezés cikázott át Arthur arcán.
    - Kik azok a Dentrassiak? -kérdezte.
    -  Nagyszerű  fickók  -felelte  Ford.-  Tényleg  ők  a Galaxis legjobb
    szakácsai  és  legjobb  mixerjei,  és minden másra fittyet hánynak. És
    mindig  készséggel  felveszik  a  stopposokat, részben mert kedvelik a
    társaságot,  főleg  pedig,  mert  ezzel is bosszantják a Vogonokat. És
    éppen  ez  az,  amit  tudnod  kell,  ha elszegényedett stoppos létedre
    szeretnéd  kevesebb  mint  napi  harminc  altair  dollárért megnézni a
    Világegyetem Összes Csodáját. És éppen ez az én munkám. Izgalmas, nem?
    Arthur levertnek látszott.
    -   Káprázatos  -mondta,  és  rosszalló  pillantást  vetett  az  egyik
    matracra.
    - Sajnos megrekedtem a Földön, és a tervezettnél több időt kellett ott
    töltenem  -magyarázta  Ford.-  Eredetileg egy hétre jöttem, de tizenöt
    évig ottragadtam.
    - Hogy kerültél oda a legelején?
    - Egyszerűen. Stoppoltam egy cukkolót.
    - Egy cukkolót?
    - Igen.
    - Ööö... az mi?
    -  A  cukkoló?  Általában  valami  gazdag kölök, akinek semmi dolga. A
    cukkolók bejárják a Galaxist, olyan bolygókat keresnek, melyek még nem
    teremtettek csillagközi kapcsolatot, és megzümmögik őket.
    - Megzümmögik őket?
    Arthurban  egyre  erősödött az az érzés, hogy Ford élvezettel keseríti
    meg az életét.
    -  Igen  -mondta  Ford-  megzümmögik  őket. Keresnek valami isten háta
    mögötti   zugot,  ahol  alig  jár  valaki,  azután  leszállnak  néhány
    szerencsétlen,  mit sem sejtő lélek orra előtt, akinek a kutya se hisz
    majd,  fel-alá  korzóznak  előttük,  ostoba  antennákkal a fejükön, és
    bip-bip hangokat hallatnak. Igazán gyermeteg vicc.
    Ford   feje  alá  tette  a  kezeit,  hátradőlt  az  egyik  matracon,és
    tenyérbemászón önelégült arcot vágott.
    -  Ford  -makacskodott  Arthur-, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd:
    mit keresek én itt?
    - Azt te is tudod -mondta Ford.- Kimentettelek a Földről.
    - És mi történt a Földdel?
    - Á! A Földet megsemmisítették.
    - Tán csak nem -Arthur fel sem emelte a hangját.
    - De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe.
    - Nézd -mondta Arthur- fájlalom a dolgot.
    Ford  a  homlokát  ráncolta,  és  látszott,  hogy  Arthur kijelentésén
    töpreng.
    - Igen -mondta végül.- Megértem az álláspontodat.
    - Érti az álláspontomat! -Arthur felháborodottan üvöltött.- Érti!
    Ford felpattant.
    - Nézd a könyvet -sziszegte sürgetően.
    - Mit?

                              "NE ESS PÁNIKBA!"

    - Nem estem pánikba!
    - De igen.
    - Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék?
    -  Tarts  velem,  és  érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged
    lesz erre a halra a füledben.
    -  Hogy  tetszik  ezt  mondani?  -kérdezte Arthur megítélése szerint a
    lehetőségekhez képest udvariasan.

    Ford kezében kis üvegedényt tartott, melyben teljesen tisztán látszott
    a vonagló sárga hal. Arthur pislogott. Szerette volna, ha talál valami
    egyszerűt  és  felismerhetőt,  amiben megkapaszkodhat. Szerette volna,
    ha  nem  csupán  a Dentrassi alsóneműt és az Acsargó Kagylók matracait
    látja,  és  egészen  biztonságosan  érezte  volna  magát,  ha csak egy
    pirinyó  zacskó  zabpelyhet  talál.  Ehelyett a Betelgeuséről származó
    pasast látta, aki azt ajánlotta, hogy dugjon egy sárga halat a fülébe.
    Nem érezte biztonságban magát. Fülrepesztő zaj szakadt hirtelen rájuk.
    Arthur  még  a  forrását se találta. Rémülten kapkodott levegő után az
    érthetetlen  hangok  áradatában,  mely  úgy  hangzott,  mintha  valaki
    gargarizálni próbálna, miközben támadó farkasfalkával viaskodik.

    - Cssst! -mondta Ford.- Figyelj, ez fontos lehet!
    - Fo... fontos?
    - A fedélzeti hírközlő rendszer a Vogon kapitány üzenetét mondja.
    - Azt akarod mondani, hogy ez a Vogon beszéd?
    - Figyelj!
    - De hát nem tudok vogonul!
    - Nem is kell tudnod. Elég, ha ezt a halat beteszed a füledbe.

    Ford  villámgyors  mozdulattal Arthur fülére csapott. Arthur émelyegve
    érezte,   hogy   a  hal  belecsúszik  a  hallójárataiba.  Elszörnyedve
    kapkodott  levegő után, s pár másodpercig a fülében kotorászott, aztán
    szép  lassan  elkerekedtek a szemei a megdöbbenéstől. Annak a vizuális
    élménynek  az  auditív  megfelelőjét  érezte,  amikor az ember két arc
    árnyképét  nézi,  s  egyszer  csak  egy  fehér gyertyatartót lát. Vagy
    amikor  az  ember  egy csomó színes pöttyöt néz egy papírlapon, melyek
    hirtelen  hatos számjeggyé állnak össze, s ez azt jelenti, hogy jókora
    összeget kell fizetni az optikusnak az új szemüvegért.
    Arthur  még mindig a vonyító gargarizálást hallotta, ezt jól tudta; ám
    most mindez teljesen érthető angol szöveggé állt össze.
    Ez hallatszott...


    6.fejezet


    - Hluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo hloo gargla
    hloo  hloo  hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla szlöörp hloo uuuff
    hogy  bárki más jól érezze magát. Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél,
    úgyhogy  bármit  csináltok  is,  hagyjátok  abba,  és figyeljetek ide.
    Elsősorban  látom  a  műszereinken,  hogy  a hajón két stoppos dekkol.
    Helló,   akárhol   bujkáltok  is.  Szeretném  magam  nagyon  világosan
    megértetni:   egyáltalán   nem   látunk   szívesen  titeket.  Keményen
    dolgoztam,  hogy  idáig felküzdjem magam, s nem azért váltam egy Vogon
    építészhajó   kapitányává,   hogy   taxival  szolgáljak  egy  rakomány
    degenerált  potyautasnak.  A  kutatóosztag  már  elindult,  s mihelyst
    megtalálnak  titeket,  kihajíttatlak a hajóról. Ha nagyon szerencsések
    vagytok,   akkor  esetleg  felolvasok  előbb  néhányat  a  verseimből.
    Másodsorban  hamarosan  végrehajtjuk  az  ugrást  a hiperűrbe, Barnard
    Csillaga  felé.  Megérkezésünk  után  hetvenkét  órát  a javítódokkban
    töltünk.  Ez  alatt  az  idő  alatt  senki  se  hagyhatja  el a hajót.
    Ismétlem,  az  összes  planetáris eltávozási engedély érvénytelen. Épp
    most  vagyok  túl  egy pocsék szerelmi kudarcon, s nem látom be, miért
    kellene hagynom, hogy bárki más jól érezze magát. Vége!

    A  zaj  megszűnt.  Arthur szégyenkezve észlelte, hogy a földön fekszik
    kis  csomóba  kuporodva, karjaival a feje körül. Halványan vigyorgott.

    -  Elragadó  férfiú  -mondta-, bárcsak lenne egy lányom, megtilthatnám
    neki, hogy hozzámenjen.
    -   Fölösleges   volna  -világosította  fel  Ford.-  Körülbelül  annyi
    vonzerejük  van, mint egy országúti balesetnek. Nem, ne mozdulj -tette
    hozzá, ahogy Arthur kezdett volna kigömbölyödni.- Jobb, ha felkészülsz
    az ugrásra a hipertérbe. Kellemetlenül hasonlít a berúgásra.
    - Mi olyan kellemetlen a berúgásban?
    - Kérdezz meg egy pohár szeszt.
    Arthur ezen eltűnődött.
    - Ford -mondta aztán.
    - Igen?
    - Mit csinál ez a hal a fülemben?
    - Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod; nézd meg a könyvben.
    Odalökte  a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba kuporodott, hogy
    felkészüljön az ugrásra.
    És  ekkor  Arthur agyának kiesett az alja. Szemei kifordultak. Lábai a
    feje  búbján  szivárogtak  kifelé.  A  szoba  simára lapult körülötte,
    körbeperdült,  a  semmibe  távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép
    lassan belecsúszott a saját köldökébe. Ez volt a hiperűrugrás.

    -  A  Bábel-hal -mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz- kicsi, sárga és
    pióca  alkatú,  s  valószínűleg  a legfurcsább lény a világegyetemben.
    Agyhullám-energián  él,  mégpedig  nem  a  hordozójáén,  hanem azokon,
    amelyek  kívülről  érik  a  hordozóját.  A beérkező agyhullám-energiák
    összes  tudat  alatti  mentálisfrekvenciáját  abszorbeálja, és testébe
    építi. Majd exkrementumként a hordozója agyába űríti azt a telepatikus
    mátrixot,amely   a  tudatos  mentálisfrekvenciák  és  a  hordozó  elme
    beszédközpontja   idegijelzéseinek   kombinálásából   adódik.   Mindez
    gyakorlatilag  azt  jelenti, hogy aki egy Bábel-halat dug a fülébe, az
    azonnal   megért  bárkit  bármilyen  nyelven.  A  ténylegesen  hallott
    beszédelemek  dekódolják  azt az agyhullámmátrixot, amelyet a Bábelhal
    táplál  a  hordozója  agyába.  Mármost  bizarrul  valószínűtlen,  hogy
    pusztán  az  evolúció  tiszta  véletlenje  eredményeképpen  létrejöhet
    valami,  ami  ennyire  észbontóan  hasznos.  Ezért  néhány  gondolkodó
    egyenesen  Isten nem létezésének végső és legkézenfekvőbb bizonyítékát
    látja benne. E gondolkodók nagyjából így érvelnek:

    -   Nem   vagyok   hajlandó  rá  -mondja  az  Úr-,  hogy  létezésemről
    bizonyítékot  szolgáltassak.  Mert a bizonyíték kizárja a hitet, s hit
    nélkül én semmivé válok.
    - A Bábel-hal viszont -így az Ember- kész lebukás, nem? Sose fejlődött
    volna  ki véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja; ez esetben pedig a
    saját érvelésed alapján nem létezel. Quod Erat Demonstrandum.
    -  A  fenébe  -mondja  az  Úr.-  Erre  nem  is  gondoltam  -és  menten
    felszívódik egy logikai buborékban.
    -   Ez  könnyen  ment  -  mondja  az  Ember,  és  gyorsan  megpróbálja
    bebizonyítani,  hogy  a fekete az fehér, míg el nem gázoltatja magát a
    legközelebbi zebránál.
    Legtöbben  a  mérvadó  teológusok  közül úgy vélik, hogy ez az érvelés
    annyit  se  számít,  mint  egy  pár  dingókutyavese.  - Ez azonban nem
    gátolta  meg  Oolon Colluphidot abban, hogy szép kis vagyont keressen,
    mikor  ezt  a  vitát  választotta  Ez  Majd Végre Betesz az Úrnak című
    sikerkönyve  fő  témájául.  Mindez nem akadályozta meg, hogy a szegény
    Bábel-hal  hatásosan  lerombolja  a  különféle fajok és kultúrák közti
    összes   kommunikációs  akadályt,  és  így  több  és  véresebb  háború
    okozójává váljék, mint bárki vagy bármi a történelem folyamán.

    Arthur   halkan   felnyögött.   Elszörnyedt  a  felfedezéstől,  hogy a
    hiperűrön  át  megtett  ugrás  nem ölte meg. Hat fényév választotta el
    attól  a  helytől,  ahol  nemrég még a Föld létezett. A Föld. Émelyítő
    emlékképek   suhantak   át  háborgó  elméjén.  Képzelőereje  nem  bírt
    megbirkózni  az  egész  Föld  elvesztésének  a  gondolatával. Próbálta
    noszogatni  az  érzéseit.  Az  apja, anyja, húga elvesztésére gondolt.
    Semmi.  Rengeteg  közeli  ismerősére  gondolt. Semmi. Arra a vadidegen
    fickóra  gondolt,  aki  mögött sorban állt két napja a szupermarketben
    -hirtelen  ütést  érzett.  Oda  a szupermarket! Minden oda van. Nelson
    Oszlopa  oda  van! Oda lett Nelson Oszlopa, és még csak föl sem hördül
    senki,  mert  mindenki  oda  lett, aki felhördülhetne. Mostantól fogva
    Nelson  Oszlopa  csak  az  ő  elméjében  létezik.  Anglia  csupán az ő
    elméjében  létezik,  idezárva,  ebbe a nyirkosan bűzlő, acéllal bélelt
    űrhajóba.  Érezte,  hogy  rátör a klausztrofóbia. Oda lett Anglia. Ezt
    megértette  -  valahogy  sikerült  felfognia.  Újrapróbálta. Amerika -
    gondolta  - odalett. Hiába. Megint szerényebben próbálkozott. New York
    oda  lett.  Semmi.  Eddig  se  hitt  a  létezésében igazán. A dollár -
    gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhe borzongás. Elsöpörték
    a  Bogartfilmeket  -  mondta  magában,  s  ez  jócskán  mellbe  vágta.
    McDonalds  - gondolta. Nincs több hamburger, se hot dog. Elájult. Arra
    tért   magához  egy  másodperccel  később,  hogy  az  anyjáért  zokog.
    Felpattant.

    - Ford!
    Ford  felnézett  a  sarokból,  ahol  csöndben  dudorászva üldögélt. Az
    űrutazásnak  azt  a részét, amelyet az űrön keresztülutazással kellett
    tölteni, meglehetősen fárasztónak tartotta.
    - Mi van? -kérdezte.
    -  Ha  ennek  a  könyvnek  az  utazója vagy, és a Földön jártál, akkor
    nyilván gyűjtöttél róla anyagot.
    - Hát igen, sikerült valamelyest bővítenem az eredeti szócikken.
    - Hadd lássam, mit ír ez a kiadás. Látnom kell!
    -  Jó,  tessék.  -Ford  ismét odalökte a könyvet. Arthur megmarkolta a
    könyvet,   és  megpróbált  uralkodni  keze  reszketésén.  Betáplálta a
    megfelelő   oldal   adatait.  A  képernyő  villogva  örvénylett,  majd
    nyomtatott szöveggé alakult. Arthur meredt szemmel nézte.
    - Nincs is ilyen szócikk! -kiabálta.
    Ford belenézett a könyvbe Arthur válla fölött.
    -  Dehogyis  nincs!  -mondta.-  Ott  lenn, nézd csak,a képernyő alján,
    mindjárt  az  Eccentrica  Gallumbit,  az Eroticon-VI háromkeblű fekete
    örömlánya után.
    Arthur  pillantása  követte  Ford  ujját. Egy pillanatig fel se fogta,
    amit lát. Aztán kitört:
    -  Micsoda?  Ártalmatlan?  Ez  minden a Földről? Ártalmatlan! Egyetlen
    szó!
    Ford vállat vont.
    -    Százmilliárd   csillag   kering   a   Galaxisban,   s   a   könyv
    mikroprocesszorai  véges  kapacitásúak  -mondta-  és  persze  senki se
    tudott sokat a Földről.
    - Az ég szerelmére, remélem, legalább te finomítottál egy kicsit ezen!
    -   Na   igen,   összehoztam  egy  új  szócikket,  és  továbbítottam a
    szerkesztőnek.  Itt-ott  meg  kellett  nyirbálnia egy kicsit, de azért
    érezhető a fejlődés.
    - Mért, most mit ír? -kérdezte Arthur.
    - Jobbára ártalmatlan -vallotta be Ford zavartan köhécselve.
    - Jobbára ártalmatlan?! -üvöltött Arthur.
    - Mi ez a zaj? -sziszegte Ford.
    - Én üvöltök! -üvöltötte Arthur.
    - Ne. Csönd! -mondta Ford.- Attól tartok, baj van.
    - Még ő tart attól, hogy baj van!
    Az ajtón túlról menetelő léptek hallatszottak.
    - A Dentrassiak? -suttogta Arthur.
    - Nem, ezek vasalt csizmát viselnek.
    Élesen csörgő zörej hallatszott az ajtó felől.
    - Hát akkor kik ezek? -kérdezte Arthur.
    -  Ha  szerencsénk  van  -mondta Ford- akkor csak a Vogon osztag jött,
    hogy a világűrbe hajítson minket.
    - És ha nincs?
    - Ha nincs szerencsénk -mondta Ford komoran- akkor a kapitány komolyan
    gondolta, hogy először felolvas nekünk a verseiből.


    7. fejezet


    Magától  értetődik,  hogy  a  Vogon költészet a harmadik legrosszabb a
    világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót
    Költők  Nagymestere,  Dagályos  Morrogh  előadta  Óda a Kis Csomó Zöld
    Dagadékhoz,  Melyet  A  Hónom  Alatt  Leltem  Egy  Nyári Reggelen című
    poémáját,  a  hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés
    következtében,  és  a  Közép-Galaktikus  Művészet-  Manipuláló  Tanács
    elnöke  is  csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh
    mint  jelentették,  "csalódottan értesült" a költemény fogadtatásáról,
    és   Kedvenc   Fürdőszobai   Gargarizálásaim  című,  tizenkét  kötetes
    eposzának   felolvasására   készült,  amikor  is  a  saját  vastagbele
    elkeseredett  gesztusra  szánta  el  magát  az  élet  és a civilizáció
    védelmében.   Egyenesen   keresztül   szökkent   Morrogh   nyakán,  és
    kiszorította agyából a szuszt. A világmindenség mindenkori legrosszabb
    költészete   a   szerzővel,   Paula   Nancy   Millstone   Jenningsszel
    (Greenbridge,     Essex,    Anglia)    együtt    elpusztult,    amikor
    megsemmisítették a Föld nevű bolygót.

    Prostatikus  Vogon Jeltz lassú mosolyra húzta az arcát. Nem is annyira
    a   hatás   végett   tette,  mint  inkább  azért,  hogy  felidézze  az
    izommozgások    megfelelő   sorrendjét.   Éppen   befejezte   terápiás
    szempontból  roppant  hatékony  üvöltözését  foglyaival,  úgyhogy most
    kellemesen  elernyedt,  és  készen  állt  egy kis érzéketlenkedésre. A
    foglyok  egy-egy,  a  Költészet  Élvezetét  Szolgáló  Székben  ültek -
    beszíjazva.  Költészetük várható fogadtatásának tekintetében a Vogonok
    nem  tápláltak  illúziókat.  Valamikor  régen  a  fejükbe vették, hogy
    kielégítően  fejlett  és  művelt  fajként ismertetik el magukat. Korai
    irodalmi  erőfeszítéseiket  is  ennek jegyében fejtették ki. Utóbb ezt
    feladták,  és  egyetlen  hajtóerejük  a  mohó  vérszomj  maradt. Hideg
    verejték  verte  ki  Ford  Prefect  homlokát,  s  lassan  csordogált a
    halántékához  rögzített  elektródok  körül.  Az  elektródok  bonyolult
    elektronikus  készülékekhez  kapcsolódtak -képzeterősítőkhöz, ritmikus
    modulátorokhoz,    alliteratív    rezonátorokhoz,   hasonlattárakhoz-,
    valamennyi  a  költemény nyújtotta élmény fokozott átélését szolgálta,
    és  azt,  hogy  a  költői  gondolatokból a legapróbb nüansz se vesszen
    kárba.  Arthur Dent vacogva ült a székben. Fogalma se volt, mi vár rá,
    de  tudta,  hogy  aznap  semmi kedvére való se történt, s nem bízott a
    gyors javulásban.

    A  Vogon  hozzálátott, hogy felolvassa a saját maga kreálta, bűzös kis
    passzust.
    -  Ó,  pirsönő  morgolosta  -kezdte. Fájdalmas rángások futottak végig
    Ford  testén;  erre még ő se számított.- Vizelevényeid mint a többözös
    rejtjeméh hátán a szederjes gennyekély.
    -   Aaaaaaauuuuuuuuhhhháááááhh!   -nyögött   Ford  Prefect,  és  fejét
    hátrarángatta,  míg  a fájdalom csomókban taposott át rajta. Halványan
    látta,   amint   Arthur   előrehátra   hintázik   a  szomszéd  széken.
    Összeszorította a fogát.
    -Huss,   fohászom   száll   feléd  -folytatta  a  könyörtelen  Vogon-,
    kedvelátos zümmögényem!
    Hangja a szenvedély borzasztó magasságaiba csikordult.
    -  Abroncskodón  körbesarj suhogó pettyeleveddel, mert szétmarcangolom
    tukobibircs csókjaidat pucugánycsökömmel, rrreglásrl!
    -   NNNNNNNNjjjjjjjjjuuuuuuuhhzhhhhhhhauuuuuhhhhh!   -üvöltötte   Ford
    Prefect  és még egyszer megvonaglott, ahogy az utolsó sor elektronikus
    lelkesültsége telibe kapta a halántékai között. Összecsuklott.
    Arthur lezseren hátradőlt.
    -  És  most, Földlakók -berregte a Vogon (nem tudta, hogy Ford Prefect
    tulajdonképpen  a  Betelgeuse  környékéről származott, s fütyült volna
    rá, ha tudja)
    - Egyszerű  választási  lehetőséggel ajándékozlak meg benneteket! Vagy
    elpusztultok  az űr vákuumjában, vagy.. -rövid hatásszünet- vagy pedig
    megmondjátok, hogy tetszett a versem!
    Hátravetette magát a hatalmas, bőrszerű, denevér formájú székben, és a
    foglyait  figyelte.  Megismételte  a  mosolyt.  Ford hörögve kapkodott
    levegő  után. Végiggörgette berozsdásodott nyelvét száraz szájában, és
    felnyögött. Arthur vidáman így szólt:
    - Az igazat megvallva, nekem tetszett.
    Ford  leesett  állal bámulta. Ez a megközelítés föl se merült benne. A
    Vogon meglepődve húzta fel a szemöldökét; ezzel sikeresen eltakarta az
    orrát, ami önmagában is hasznos volt.
    - Nagyszerű! -berregte meglehetős ámulatban.
    -   Hogyne   -mondta   Arthur.-  Némely  metafizikai  szóképet  igazán
    különlegesen hatásosnak találtam.
    Ford tovább bámulta Arthurt, s azon volt, hogy gondolatait e totálisan
    új    koncepció   szolgálatába   állítsa.   Lehet,   hogy   innen   is
    kiszemtelenkedik magukat?
    - Folytasd csak -bátorította a Vogon.
    - Ó... és... ööö... a ritmikai eszközök is érdekesek -folytatta Arthur
    -   ahogy   jól   érzékelhetően   ellenpontozták   a...   ööö...   -és
    belezavarodott.
    Ford a segítségére sietett és megkockáztatta:
    -Ellenpontozzák  a metaforák szűrrealizmusát, melyek a... ööö... -Ő is
    elakadt,   de   Arthur   már   újra  felkészült.  ...melyek  a  szerző
    könyörületes lelkéből fakadó humanitásra...
    - Vogonitásra -sziszegte Ford.
    -  Vogonitásra  (bocsánat) -Arthur kezdte biztos talajon érezni magát-
    vogonitásra  alapozódnak,  és  átszövik az egész versstruktúra gyökét,
    itt   szublimálva,   ott   transzcendentálisan,   összességében  pedig
    összhangra   törekedve   a   másik  alapvető  kettősségével  -Arthur a
    diadalmas  crescendo  felé  közeledett-  míg  az  olvasó  kifejező  és
    életteli  betekintést  nyer  a...  ööö...  a...  -A  crescendo majdnem
    kudarcba  fulladt,  ám  Ford megadta a kegyelemdöfést.- ...betekintést
    nyer a költemény mondanivalójába! -vágta ki.
    Aztán a szája sarkából odasúgta:
    - Jól van, Arthur, ez nagyszerű volt!
    A  Vogon  szemügyre vette őket. Fajának megkeseredett lelke megrezzent
    egy  pillanatra, de aztán másként döntött. Túl kevés, túl késő. Hangja
    most leginkább a nejlonharisnyát szaggató macskáéra hasonlított.
    -  Tehát  úgy  vélitek,  azért  írok verseket, mert komisz, szívtelen,
    könyörtelen kűlsőm mélyén igazában arra vágyom,hogy szeressenek? -Várt
    egy kicsit.- Így van?
    Ford idegesen felnevetett.
    -  Igen,  akarom  mondani,  igen,  ugye -mondta- végül is mindannyian,
    lelkünk mélyén, hiszen tudod... ööö...
    A vogon felállt.
    -  Teljes  tévedés  -mondta.-  Azért  írok,  hogy komisz, könyörtelen,
    szívtelen  külsőmet  kellemes  megkönnyebbüléshez juttassam. Egyébként
    mindenképpen kidobatlak titeket a hajóról. Őrség! Vigyétek a foglyokat
    a hármas számú légzsiliphez, és hajítsátok ki!
    - Micsoda?! -kiabált Ford.
    Tagbaszakadt,  fiatal  Vogon  őr  lépett mögéjük, és dagadt mancsaival
    kitépte őket a szíjak közül.
    - Nem dobhattok minket az űrbe! -kiabálta Ford.
    - Könyvet akarunk írni!
    - Az ellenállás értelmetlen -bömbölte a Vogon őr.
    Ez   volt   az  első  kifejezés,  melyet  a  Vogon  Őrök  Testületében
    elsajátított.  A  kapitány  szenvtelen  élvezettel  figyelte  őket egy
    darabig, majd hátat fordított. Arthur vadul körülnézett.
    - Nem akarok meghalni! -kiáltotta.- Még mindig fáj a fejem! Nem akarok
    fejfájósan menni a mennyországba, utálatos lennék, és nem élvezném! Az
    őr  mindkettejüket erélyesen nyakon ragadta, s alázatosan meghajolva a
    kapitány  háta  felé,  letaszajtotta  őket  a  parancsnoki  hídról. Az
    acélajtó  becsapódott,  s  a kapitány magára maradt. Halkan dudorászva
    mélázott, míg könnyedén pörgette versesfüzete lapjait.
    -   Hmmm   -mondta-   ellenpontozzák  a  metaforák  szürrealizmusát...
    -Gondolkodott egy pillanatig, majd komoran elvigyorodott.- A halál túl
    jó nekik -mondta.
    A  hosszú  acélfolyosó  visszhangzott  a  gumiszerű  Vogon  hónaljakba
    csippentett humanoidok erélytelen küszködéseitől.
    - Ez óriási -köpködte Arthur.- Eressz el, te barom!
    A Vogon őr továbbrángatta őket.
    -  Ne  aggódj!  -mondta  Ford.-  Mindjárt kigondolok valamit.
    Nem sok remény volt a hangjában.
    - Az ellenállás értelmetlen! -bömbölte az őr.
    -  Te  csak  ne  mondj  ilyeneket  -makogott  Ford.- Hogy tartsam fenn
    pozitív szellemi hozzáállásomat, ha te ilyeneket beszélsz
    -  Úristen!  -panaszkodott Arthur.- Te beszélsz pozitív hozzáállásról,
    mikor  a  te  világodat  meg sem semmisítették ma! Reggel felébredtem,
    arra  gondoltam, kellemes, könnyű napom lesz, olvasgatok, megfésülöm a
    kutyát...  Még  alig  múlt  négy,  és  már kifelé hajítanak egy idegen
    űrhajóról, hat fényévre a Föld fűstölgő maradékától!
    Hörgött és krákogott, ahogy a Vogon őr szorított a fogáson.
    - Jól van, jól van -mondta Ford.- Elég legyen a pánikból!
    -  Ki  beszél  itt  pánikról?  -csattant  fel  Arthur.-  Ez még csak a
    kulturális  sokk.  Csak  várj,  míg  beleélem  magam  a  helyzetbe, és
    megtalálom a helyemet. Majd akkor kezdem a pánikot!
    - Arthur, te hisztériázol. Fogd be a szád!
    Ford  elkeseredett  erőfeszítést  tett,  hogy  gondolkozzék,  de az őr
    azonnal félbeszakította:
    - Az ellenállás értelmetlen!
    - És te is befoghatod a szádat! -förmedt rá Ford.
    - Az ellenállás értelmetlen!
    - Ugyan, maradj már! -mondta Ford.
    Addig  csavarta  a  fejét,  amíg  egyenesen  az  őr  arcába nézhetett.
    Átvillant a fején egy ötlet.
    - Mondd csak, élvezed, amit csinálsz? -kérdezte hirtelen.
    Az  őr  megtorpant,  s  lassanként szétolvadt arcán a végtelen butaság
    kifejezése.
    - Élvezni? -zúgta.- Hogy érted ezt?
    -  Úgy  értem -mondta Ford-, hogy teljes, kielégítő életet biztosít-e?
    Csörtetsz, üvöltözöl, kihajítod az embereket az űrhajóból...
    A  Vogon  az  alacsony  acélmennyezetre  bámult,  szemöldökei  csaknem
    átbuktak egymáson. Álla leesett.
    - Hát -mondta-, az időbeosztás jó...
    - Jónak is kell lennie -helyeselt Ford.
    Arthur Ford felé csavarta a fejét.
    - Ford, mit művelsz? -suttogta ámultan.
    - Érdeklődöm a környező világ iránt -felelte Ford.
    -  Szóval  az  időbeosztás  kellemes?  -tért  ismét a tárgyra. A Vogon
    lebámult   rá,   miközben  lustán  küszködtek  a  gondolatai  a  ködös
    mélységben.
    - Egen -mondta-, hogy szóba hoztad, maguk a feladatok elég utálatosak.
    Kivéve...  -megint  gondolkodott,  ehhez  a plafonra kellett merednie-
    kivéve némi kiabálást, amit élvezek.
    Teletöltötte a tüdejét, és bömbölni kezdett:
    - Az ellenállás...
    -  Hogyne,  igen  -szakította  félbe  Ford  sietve- Kitűnően csinálod,
    tudjuk.  Ha  azonban  többnyire  utálatos  -mondta lassan, hogy minden
    egyes  szó  célba  érhessen-,  akkor  miért  csinálod? Miért? A lányok
    miatt?  A  zsozsóért?  Mert  férfias? Vagy úgy véled, érdekes kihívást
    jelent, ha ki kell egyezned a feladattal járó lélektelen unalommal?
    Arthur zavarodottan kapkodta ide-oda a fejét köztük.
    -  Ööö...  -mondta  az őr.- Ööö... Nemtom. Azt hiszem, én csak... csak
    csinálom.  A nénikém azt mondta, hogy az űrhajószolgálat az jó karrier
    egy   fiatal   Vogonnak;  tudjátok,  az  egyenruha,  a  mélyen  csüngő
    kábítópisztoly-táska, a lélektelen unalom...
    -  Látod,  Arthur -szólt oda Ford, s a hangján érződött, hogy érvelése
    végső következtetéshez ért- és még te beszélsz problémákról.
    Jogosan,  vélte  Arthur.  A szülőbolygóját ért kellemetlenségen túl, a
    Vogon őr félig már megfojtotta, és kűlönben se tetszett neki túlzottan
    a gondolat, hogy kivágják az űrbe.
    -  Próbáld  beleélni  magad  az  ő problémájába -nógatta Ford.- Nézd a
    szegény  fickót,  másból  sem áll az élete, mint csörtetésbol, emberek
    űrbe hajigálásából...
    - És üvöltözésből -tette hozzá az őr.
    -   És   üvöltözésből,   hogyne   -mondta  Ford,  miközben  barátságos
    leereszkedéssel  megveregette  a nyakát szorongató dagadt mancsot.- És
    még csak nem is tudja, miért csinálja.
    Arthur  elismerte,  hogy  ez  nagyon szomorú. Pici, erőtlen gesztussal
    jelezte   egyetértését;   a   beszédhez   nem  volt  elég  levegője. A
    zavarodottság mély morajlása hallatszott az őr felől.
    - Hát, ha így teszitek fel a kérdést, akkor azt hiszem...
    - Okos ifjú -bátorította Ford.
    - Jól van, no! -A moraj folytatódott. Nos mi mást tehetnék?
    -  Egyszerű  -mondta  Ford ragyogva, de lassan- hagyd abba az egészet.
    Mondd meg nekik folytatta- hogy nem csinálod tovább.
    Úgy  érezte,  hozzá  kellene  tennie  valamit,  egyelőre  azonban  úgy
    látszott, az őr elméjét az is leköti, hogy az eddigieket megeméssze.
    -  Öööörrrrrmmmmmmmmmmmmmm.. -mondta az őr- öhm, ez nem hangzik valami
    jól.
    Ford érezte, hogy az alkalom kisiklik a kezéből.
    -  Na,  várj  egy  kicsit -mondta.- Ez még csak a kezdet, látod, ennél
    sokkal többről van szó, tudod.
    Ám az őr új fogást vett, és folytatta feladata elvégzését, azaz tovább
    ráncigálta foglyait a zsilip felé. Szemmel láthatólag elérzékenyült.
    -  Nem,  azt  hiszem,  ha  nektek  mindegy -mondta- akkor mégis inkább
    belöklek   titeket   ebbe   a  zsilipbe,  aztán  megyek,  és  a  többi
    kiabálnivalómat elintézem.
    Ford számára egyáltalán nem volt mindegy.
    - Ugyan már... figyelj csak! -mondta kevésbé vidáman, kevésbé lassan.
    - Huhhhggggmmmmmm -mondta Arthur,alig ügyelve a hangsúlyokra.
    -  Nehogy  máris  feladd  -makacskodott  Ford.-  Még  nem beszéltünk a
    zenéről meg a művészetekről meg egy csomó másról sem! Arrghhh!
    -  Az  ellenállás  értelmetlen!  -bömbölte  az  őr, aztán hozzátette:-
    Tudjátok,  ha kitartó vagyok, előbb-utóbb akár üvöltörzsőrmesternek is
    kinevezhetnek,  és hát nem nagyon keresnek olyan altiszteket, akik nem
    üvöltöznek,  és  nem  taszigálják  a  népeket,  úgyhogy inkább maradok
    annál, amihez értek.
    Elértek  a  zsiliphez.  Az erős, súlyos acéllemezzel fedett nyíláshoz,
    melyet  a hajó belső borításába vágtak. Az őr bekapcsolt valamit, és a
    nyílás feltárult.
    - Azért köszönöm, hogy érdeklődtetek irántam -mondta az őr.- Viszlát!
    Berepítette  Fordot  és  Arthurt  a nyílás mögötti kis kamrába. Arthur
    levegő  után  kapkodva  hevert  a  padlón. Ford az ajtóhoz mászott, és
    vállát a becsukódó ajtónak vetette - eredménytelenül.
    - De hát figyelj! -üvöltötte az őrnek.- Egy egész ismeretlen világ vár
    rád!  Mit  szólsz  például  ehhez?  -Kétségbeesetten  kapaszkodott  az
    egyetlen  pici  kultúradarabkába,  ami  eszébe  jutott:  Beethoven  V.
    szimfóniájának első taktusaiba.- Da-da--da-dum! Semmit se kavar ez fel
    benned?
    - Nem -mondta az őr.- Egyáltalán nem. De majd megemlítem a nénikémnek.
    Ha  mondott  is még valamit, már nem hallatszott. A zsilip légmentesen
    bezáródott,  s  a  motor  halk  zúgásán  kívül  semmi  se szűrődött át
    hozzájuk.  Csillogóra  polírozott,  hat  négyzetméteres,  henger alakú
    kamrában voltak.Ford lihegve körülnézett.
    -  Okos  kölyöknek  tartottam  -mondta,  és  hátát  a fal görbületének
    vetette.
    Arthur  még  mindig  ott feküdt a padló hajlatában, ahová az őr lökte.
    Nem nézett fel. Csak feküdt és lihegett.
    - Csapdába estünk, nem?
    - De igen -mondta Ford.- Csapdába estünk.
    -  Nem  sikerült  kieszelned  semmit?  Mintha  azt ígérted volna, hogy
    kigondolsz  valamit.  Lehet,  hogy  kigondoltál  valamit,  csak én nem
    vettem észre.
    - Hát persze hogy kigondoltam valamit -lihegte Ford.
    Arthur várakozásteljesen felpillantott.
    -   Sajnos   -folytatta   Ford-  amit  kigondoltam,  az  többé-kevésbé
    feltételezi, hogy a vasajtó túlsó oldalán vagyunk.
    Ford belerúgott az ajtóba, amin most hajították őket keresztül.
    - Azért jó ötlet volt, nem?
    - Dehogynem, pompás.
    - Mi volt az?
    -  Izé...  Még  nem értem rá, hogy kidolgozzam a részleteket. Most már
    ugye nem is érdemes?
    - Akkor... ööö, most mi lesz? -kérdezte Arthur.
    -  Ó,  ööö,  nos,  ez  a zsilipajtó itt előttünk néhány pillanat múlva
    automatikusan   kinyílik,   mi  nyilván  kilökődünk  a  világűrbe,  és
    megfulladunk. Ha jól teleszívod a tüdődet, akár harminc másodpercig is
    húzhatod az űrben... - mondta Ford.
    Kezeit  a háta mögé dugta, felhúzta szemöldökét, s egy ősi betelgeusei
    harci  himnuszt  kezdett  dúdolni.  Arthur  szemében  hirtelen  nagyon
    idegennek tűnt.
    - Hát ez az -mondta Arthur.- Meg fogunk halni.
    - Igen -mondta Ford-, azaz... nem! Várj egy cseppet!
    Keresztülvetődött  a  kamrán  valamiért,  ami  Arthur látószögén kívül
    volt.
    - Mi ez a kapcsoló?! -kiáltotta.
    - Micsoda? Hol?! -kiáltotta Arthur, és megperdült.
    - Á, csak vicceltem -mondta Ford.- Tényleg mindjárt meghalunk.
    Megint nekivetette hátát a falnak, és tovább dúdolt.
    -  Tudod  -mondta  Arthur-,  valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a
    Betelgeuséről  származó  pasasokkal,  hogy  kilökjenek a világűrbe, és
    megfulladjunk,  nagyon  szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám
    mondott, amikor kicsi voltam.
    - Miért, mit mondott?
    - Nem tudom. Nem figyeltem.
    - Aha.
    Ford tovább dúdolt.
    Rémes   -gondolta   Arthur.-  Oda  lett  Nelson  Oszlopa,  oda  lett a
    hamburger, semmi más nem maradt, csak én és az a két szó, hogy jobbára
    ártalmatlan.  Még  egy másodperc, és csak a jobbára ártalmatlan marad.
    Pedig még tegnap is úgy tűnt, hogy simán forog a világ.
    Felberregett  egy  motor. A távozó levegő halk szisszenése fülsiketítő
    robajjá   duzzadt,   ahogy   a   külső  zsilipkapu  kitárult  az  üres
    feketeségre,  melyet lehetetlenül ragyogó fénypontok tarkítottak. Ford
    és Arthur kiröpültek, mint a játékpuska dugója.


    8. fejezet


    A  GALAXIS  Útikalauz  szerfelett  figyelemreméltó  könyv.  Az  elmúlt
    számtalan  év  során számtalanszor megszerkesztette és átszerkesztette
    számtalan  szerkesztőbizottság.  A  könyv  rengeteg  utazó  és  kutató
    közreműködésével készült.
    A bevezetés így kezdődik:
    "Az  űr  -  nagy.  Tényleg  nagy.  El  se  hinnéd  milyen  hatalmasan,
    terjedelmesen,  észbontóan  nagy.  Úgy értem, az ember azt gondolná, a
    patikushoz  hosszú az út, de ez csak egy szem mogyoró az űrhöz képest.
    Figyelj:.." és így tovább.
    Egy idő után persze megállapodik a stílus, s a könyv olyan dolgokat is
    közölni  kezd,  melyekre  tényleg  szükség van. Így például megtudjuk,
    hogy  a  mesésen  szép Bethselamin bolygó immár annyira aggódik az évi
    tízmilliárd   turista   okozta   kumulatív   erózió   miatt,  hogy  az
    étkezésekkel  elfogyasztott,  illetve  az  exkrementummal  távozó súly
    közötti  nettó  különbséget a kilépéskor sebészeti úton eltávolítják a
    turista  testéből,  ezért  aztán húsbavágóan fontos, hogy valahányszor
    meglátogatjuk ott az illemhelyet, mindig kérjünk elismervényt.
    A  tisztesség  kedvéért  meg  kell  jegyezni,  hogy amikor a csillagok
    közötti  mérhetetlen távolságok érzékeltetéséről van szó, nevezetesebb
    koponyák  is  elbizonytalanodnak,  nemhogy  az útikönyvek bevezetőinek
    szerzői.  Egyesek  így kezdik: Vegyünk mondjuk egy mogyorót Readingben
    és  egy diót Johannesburgban... ..meg egyéb hasonlóan szédítő dolgokat
    javasolnak.
    Az  igazság  azonban  az, hogy a csillagközi távolságok meghaladják az
    emberi  képzelőerőt.  A fény például oly gyorsan halad, hogy a legtöbb
    faj  számára  évezredeket  vesz igénybe puszta mozgásának felismerése.
    Szóval  még  a  fénynek is időbe telik, míg egyik csillagtól a másikig
    elér.  A  SOL csillagtól például nyolc perc alatt jut a fény oda, ahol
    azelőtt  a Föld nevű bolygó volt, s további négy év, míg a Sol fénye a
    legközelebbi  csillagszomszédjára,  az  Alfa Proximára vetődik. Ahhoz,
    hogy   a  fény  a  Galaxis  túloldalára  érjen,  hogy  például  elérje
    Damogran  bolygóját, ennél kissé tovább kell utaznia: ötszázezer évig.
    E  távolságon  a  stoppos rekord valamivel kevesebb mint öt év, persze
    ilyen  tempó  mellett  nem sok mindent lehet látni útközben. A GALAXIS
    Útikalauz  arról  is  tájékoztat,  hogy  ha  az ember jól teleszívja a
    tüdejét, akkor harminc másodpercig bírja ki az űr abszolút vákuumában.
    A  könyv  mindazonáltal azt is közli, hogy -tekintettel az űr észbontó
    méreteire-  annak  esélye, hogy az embert ez alatt a harminc másodperc
    alatt       egy       másik       űrhajó       felszedi:       kettő a
    kétszázhatvanhétezer-hétszázkilencedik  hatványon  az  eggyel szemben.
    Meghökkentően  döbbenetes  egybeesés következtében ugyanennyi annak az
    fislingtowni  lakásnak  a  telefonszáma,  ahol Arthur pompás házibulin
    vett  részt  valamikor.  Ott  találkozott  egy  remek  lánnyal, akivel
    egyáltalán  nem  tudott  zöldágra  vergődni  -  a  lány  meglépett egy
    hívatlan vendéggel.
    A  Föld,  az islingtowni lakás és a telefon megsemmisültek ugyan, némi
    vigaszt  azonban  meríthetünk abból a tényből hogy egyszer volt létük,
    ha szerényen is, felidéztetett, midőn huszonkilenc másodperccel később
    Fordot és Arthurt megmentették.


    9. fejezet


    Egy  számítógép  riadtan  csörgött  magában,  amint érzékelte, hogy az
    egyik  zsilip  minden látható ok nélkül kinyílik és becsukódik. Nem is
    történhetett  volna  okkal  -  az  Ok aznap házon kívül vacsorázott. A
    Galaxis  kilyukadt.  A lyuk szélessége a másodperc elenyésző töredéke,
    hosszúságánál  a centiméter elenyésző töredéke volt, s egyik végétől a
    másikig  jó  pár  millió  fényév  volt  a  távolság.  Amikor bezárult,
    hatalmas  halom  papírkalap  és  ünnepi  léggömb hullott ki belőle, és
    szóródott  szét  a világmindenségben. Egyméteres piackutatók hét főnyi
    csapata    is   kihullott   belőle,   és   mind   meghaltak,   részben
    oxigénhiánytól, részben a meglepetéstől...
    Kétszázharminckilencezer puhára sütött tükörtojás is kihullott belőle,
    és  a  Pansel-rendszerhez  tartozó  Poghril  bolygó  éhínség  sújtotta
    területein   materializálódott   hatalmas,   kocsonyásan  rezgő  kupac
    formájában.  Poghril  teljes  népessége  éhen  pusztult,  kivéve azt a
    túlélőt,  aki  néhány héttel később koleszterinmérgezésben halt meg. A
    lyuklét   deltaaránya  a  lehető  legvalószínűtlenebb  módon  verődött
    oda-vissza  a  térben.  Közben  súlyosan  roncsolt egy véletlenszerűen
    összeverődött   atomcsoportocskát,   mely   a   múlt  mély  sötétjében
    sodródott  az  űr  steril  ürességén  át. A roncsolás következtében az
    atomok  a  lehető  legszokatlanabbul  valószínűtlen módon kapcsolódtak
    össze. A létrejött egységek egykettőre megtanulták, hogyan másolják le
    önmagukat  (éppen  ez  volt  bennük  oly  rendkívüli), és súlyos bajok
    okozóivá  váltak minden bolygón, ahová elsodródtak. Így keletkezett az
    élet   a  világegyetemben.  Az  Események  öt  vad  őrvénye  kavargóan
    viharzott  át  az  ésszerűtlenségen,  és  felböfögött  egy járdát. Ott
    feküdt  rajta  Ford Prefect és Arthur Dent, mind a ketten tikácsoltak,
    mint a félig megfulladt halak.

    -   Na  ugye!  -Ford  levegő  után  kapkodott,  és  négykézláb  mászva
    tapogatózott a járda után, mely az Ismeretlenség Harmadik Kiterjedésén
    száguldott keresztül.
    - Megígértem, hogy kigondolok valamit!
    - Ó, hogyne -mondta Arthur.- Hogyne.
    -  Nagyszerű  ötlet volt tőlem -kérkedett Ford- hogy találjak egy erre
    járó űrhajót, és megmentessem vele mindkettőnket.
    A   valódi  mindenség  émelyítően  elhajlott  alóluk.  Számos  utánzat
    szállongott  a  nyomában,  sorjában,  mint  a  hegyi  kecskék.  Az idő
    kivirágzott,   az   anyag  összezsugorodott.  A  legmagasabb  prímszám
    halkan kifejlődött az egyik zugban, és mindörökre elrejtőzött.
    -   Ugyan,   hagyd   már   -mondta   Arthur.-  Csillagászati  nagyságú
    valószínűtlenség szólt az ötleted ellen.
    - Ne szóld le. Bevált.
    -  Miféle  hajón  vagyunk? -kérdezte Arthur, miközben az örökkévalóság
    verme ásított alattuk.
    - Nem tudom -felelte Ford.- Még nem nyitottam ki a szememet.
    - Még én se -mondta Arthur.
    A    világmindenség    felpattant,   megdermedt,   megborzongott,   és
    szétfröccsent  néhány  váratlan  irányba.  Kinyitották  a szemüket, és
    meglehetős döbbenettel néztek körül.
    -  Te magas ég! -kiáltotta Arthur.- Ez pont olyan, mint a parti strand
    Southendnél!
    - Igazán megnyugtattál -mondta Ford.
    - Miért?
    - Már azt hittem, megbolondultam.
    -  Lehet,  hogy  megbolondultál.  Lehet,  hogy  csak  képzelted,  hogy
    mondtam.
    Ford ezen eltöprengett.
    - Hát akkor mondtad vagy sem?- kérdezte.
    - Azt hiszem, mondtam -felelte Arthur.
    - Lehet, hogy mindketten megbolondultunk.
    -  Persze  -vélekedett  Arthur.-  Ha  mindent egybevetünk, meg kellett
    bolondulnunk, hogy azt higgyük, ez itt Southend.
    - Azt hiszed, hogy ez itt Southend?
    - Hát persze.
    - Én is.
    - Akkor mindketten megbolondultunk.
    - Szép napunk van hozzá -közölte egy arra járó őrűlt.
    - Ki volt ez? -kérdezte Arthur.
    -  Kire  gondolsz?  Az  ötfejű  pasasra  azzal  a  sós  heringet termő
    bodzabokorral?
    - Igen.
    - Nem tudom. Akárki.
    - Aha.
    Mindketten a járdán ültek, és feszélyezetten figyelték, amint hatalmas
    kisgyerekek  ugrándoznak  nehézkesen a homokban, és vadlovak vágtatnak
    keresztül   az   égen,   hogy  gondoskodjanak  a  vasbeton  rácselemek
    utánpótlásáról a Bizonytalan Területeken.
    -  Tudod  -mondta  Arthur  zavartan  köhintve-, ha ez Southend, valami
    nagyon nem stimmel rajta...
    -  Arra  gondolsz,  hogy  a  tenger mozdulatlanul áll, míg az épületek
    föl-le hullámzanak? -firtatta Ford.
    -  Igen,  ez nekem is feltűnt. Valójában -tette hozzá, amint Southend,
    hatalmas  pukkanással  hatfelé hasadt, és részei kicsapongó bujasággal
    pörögtek  és  táncoltak  egymás körül szédítő sebességgel- az egésszel
    nagyon nem stimmel valami.
    Fúvósok és vonósok vadul jódlizó hangja szűrődött át a szél süvítésén,
    forró  fánkok  pattantak ki az útból darabonként tíz pennyért, ocsmány
    halak viharzottak alá az égből, Arthur és Ford úgy döntött tehát, hogy
    elszelelnek.  Hangok  vaskos  falain,  archaikus  gondolatok  hegyein,
    szalonzene  völgyein,  ócska cipők gyülekezetein és vacak teniszütőkön
    nyomakodtak  át,  míg  hirtelen  egy  lány  hangját  hallották. A hang
    teljesen normálisnak tűnt, holott azt mondta:
    - Kettő a százezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
    Ford leszánkázott egy fénysugáron, és vadul forgolódott, hogy meglelje
    a hang forrását, de semmit se látott, amiben komolyan hihetett volna.
    - Mi volt ez a hang?! -kiabált Arthur.
    -  Nem  tudom!  -üvöltött  Ford.- Nem tudom. Valószínűségi mérőszámnak
    hangzott.
    - Valószínűség? Miről beszélsz?
    -  Valószínűség.  Olyasmi,  tudod,  mint  a  kettő az egyhez, három az
    egyhez,  öt  a  néggyel  szemben. Azt mondta, hogy kettő a százezredik
    hatványon az eggyel szemben. Ez ugyebár eléggé nagy valószínűtlenséget
    jelent.
    Fejük  felett figyelmeztetés nélkül felborult egy kád, benne egymillió
    gallon puding.
    - Mit jelentsen ez?! -kiáltotta Arthur.
    - Mi, a puding?
    - Nem, a valószínűtlenség mérőszáma.
    - Nem tudom. Fogalmam sincs. Azt hiszem, valami űrhajófélén vagyunk.
    -  Csak  abban  reménykedhetek  -mondta  Arthur-,  hogy nem ez az első
    osztályú szakasz.
    Kitüremkedések  jelentek  meg  a  tér-idő  szövedékében.  Csúnya, nagy
    kitüremkedések.
    -  Haaaauuuúrrrghhh  -közölte Arthur, míg teste megpuhult, és váratlan
    irányokba  hajladozott.  Southend  elolvadt,  úgy látszik, a csillagok
    örvénylenek... pormacska. ...a lábaim elsóvárogtak a naplementébe... a
    bal karom is oda lett...
    Rémisztő gondolat csapott belé:
    -  A  fenébe  is!  Hogyan  állítsam be a kvarcórámat?
    Elkeseredetten forgatta szemeit Ford felé.
    - Ford! Mindjárt pingvinné változol. Kérlek, hagyd abba.
    Ismét  megszólalt a hang - Kettő a hetvenötezredik hatványon az eggyel
    szemben, és csökken. Ford dühödten körbetotyogott a medencéjében.
    -  Hej,  kicsoda  vagy?  -hápogta.- Hol vagy? Mi történik itt, és hogy
    lehet megállítani?
    -  Kérem, lazítsanak -mondta a hang kedvesen, mintha csak a stewardess
    nyugtatná  az utasokat a repülőgépen, melynek csak egy szárnya maradt,
    és  két  motorja  közül  az  egyik  lángol-  nyugodjanak  meg,  teljes
    biztonságban vannak.
    -  Nem  ez  a  lényeg! -háborgott Ford.- A lényeg az, hogy én a teljes
    biztonságban   pingvinné   változtam;  a  kollégámnak  pedig  mindjárt
    elfogynak a végtagjai!
    - Minden oké, már visszakaptam őket -mondta Arthur.
    -  Kettő  az  ötvenezredik  hatványon  az eggyel szemben, és csökken -
    mondta a hang.
    -  Az  igazat  megvallva  -tunődött  Arthur-,  kicsit hosszabbak, mint
    amilyeneknek szeretem őket, de...
    -  Nem  gondolod  -rikoltozott  Ford  szárnyaló  dühében-,  hogy  némi
    magyarázat azért elkelne?
    A  hang  megköszörülte  a  torkát.  Óriási  pilótakeksz  vánszorgott a
    messzeségbe.
    -  Isten  hozta  önöket - mondta a hang- az Arany Szív űrhajón! A hang
    folytatta:-  Kérem,  ne  rémüljenek meg attól, amit maguk körül látnak
    vagy  hallanak.  Elkerülhetetlen,  hogy  bizonyos  kellemetlen kezdeti
    tüneteket  érezzenek,  mivel  az  a  valószínűtlenségi  szint,  melyen
    megmentettük  Önöket  a  biztos  haláltól,  igen  magas  volt: kettő a
    kétszázhatvanezredik   hatványon   az   eggyel   szemben,   talán  még
    magasabb.  Jelenleg a hajó valószínűtlenségi állapotának szintje kettő
    a  huszonötezredik  hatványon  az  eggyel  szemben,  csökkenő. Azonnal
    visszatérünk  a  normális  állapotokhoz,  mihelyst  bizonyosak leszünk
    abban,  hogy mi is a normális. Köszönöm. Kettő a húszezredik hatványon
    az eggyel szemben, és csökken.

    A   hang   kikapcsolt.   Ford   és   Arthur   egy   pici,   rózsaszínű
    világítókamrában voltak. Ford magánkívül volt az izgalomtól.
    -  Arthur!  -mondta.-  Ez  fantasztikus!  A  Végtelen Valószínűtlenség
    Hajtóerejével  működtetett  űrhajó  szedett fel bennünket! Hihetetlen!
    Korábban  is hallottam a rémhíreket. Hivatalosan cáfolták őket, de úgy
    látszik,   mégis   megcsinálták.   Megépítették   a  Valószínűtlenségi
    Hajtóművet! Arthur, ez... ez... Arthur!
    - Mi baj?
    Arthur  teljes testével a kabin ajtajának feszült, igyekezett szorosan
    bezárni,  de  az  ajtó  rosszul illeszkedett. Vékony, szőrös kezecskék
    nyomakodtak  keresztül  a  résen,  ujjaik tintafoltosak voltak. Vékony
    hangocskák csattogtak bolond módra. Arthur felnézett.
    -  Ford!  -mondta.-  Végtelen  sok  majom  van odakint, és meg akarják
    beszélni velünk azt a Hamlet szövegkönyvet, amit kidolgoztak!


    10. fejezet


    A  Végtelen  Valószínűtlenség  Hajtóműve csodálatos új eszköz, mellyel
    roppant  csillagközi  távolságok  a  másodperc  elenyészo  része alatt
    áthidalhatók,  és még csak arra az unalmas piszmogásra sincs szükség a
    hiperűrben.
    Véletlen  szerencse  folytán  fedezték  fel,  és  a Galaktikus Kormány
    damograni  kutatócsoportja  fejlesztette  kormányozható meghajtássá. A
    felfedezés rövid története a következő:
    Természetesen   réges-rég   ismert   volt   az   elv,   mellyel  véges
    valószínűtlenségek generálhatók. Ehhez csak arra van szükség, hogy egy
    Szupra-mütyűr   57-Szub-Mezon   Agy   logikai   áramköreit  egy  atomi
    vektor-plotterhez  kapcsoljuk,  miközben az utóbbit valamilyen erélyes
    Brown-mozgás  Generátorba  merítjük (például egy csésze forró, illatos
    teába). Gyakorta fel is használták ezeket a generátorokat arra, hogy a
    házibulikon  felolvasszák  a  kezdeti  fagyos hangulatot, például úgy,
    hogy  a  háziasszony  fehérneműjének  molekuláit arra késztették, hogy
    szimultán  ugorjanak egy lábnyit balra, összhangban a Határozatlansági
    Elvvel.  Tekintélyes  fizikusok  egész  sora  jelentette  ki, hogy nem
    állják  az  ilyesmit  -  részint  mert  ez a tudomány lealacsonyítása,
    főként  viszont,  mert őket nem hívták meg azokra a bulikra. A kitartó
    kudarcsorozatot sem állhatták, mely azirányú erőfeszítéseiket kísérte,
    hogy  olyan gépeket konstruáljanak, mellyel végtelen valószínűtlenségi
    mező lenne generálható. Az ezzel felszerelt csillaghajó a legtávolabbi
    csillagok közötti észbénító távolságokon röpdöshetne. Végül ki kellett
    jelenteniük,  hogy  az  ilyen  gép megépítése virtuális lehetetlenség.
    Aztán  az  egyik  diák,  akit valamelyik nap egyedül hagytak, hogy egy
    különösen  rosszul sikerült buli után söpörje fel a labort, azon kapta
    magát, hogy így gondolkodik:
    -  Ha  -okoskodott-  egy ilyen gép megépítése virtuális lehetetlenség,
    akkor  szükségképpen  véges  a  lehetetlensége.  Ezért ahhoz, hogy egy
    ilyen  gépet  építsek,  ki  kell  számolnom, mennyire valószínűtlen az
    építése.  Ezt  a  számot  be  kell táplálnom a véges valószínűtlenségi
    generátorba,  friss  csésze nagyon forró teát kell töltenem neki... és
    be is kapcsolhatom.
    Meg   is  tette,és  meglepődve  észlelte,  hogy  sikerült  a  semmiből
    megcsinálnia  a  hőn áhított és rég keresett Végtelen Valószínűtlenség
    Generátort.  Még jobban meglepődött, amikor közvetlenül azután, hogy a
    Galaktikus Intézet neki ítélte a Rendkívüli Okosság Díját, tekintélyes
    fizikusokból   összeverődött,  dühöngő  csőcselék  meglincselte,  mert
    rájöttek, hogy legkevésbé az okos mikulásokat állhatják.