21. fejezet


    Arthur  kedvetlenül kószált Magrathea felszínén. Ford előzékenyen nála
    hagyta  a  GALAXIS  Útikalauzt,  hogy  legyen  mivel múlatnia az időt.
    Vaktában  megnyomott  néhány  gombot.  A  GALAXIS  Útikalauz rendkívül
    egyenetlenül  szerkesztett  kiadvány,  tele olyan passzusokkal, melyek
    felvétele  annak  idején  jó  heccnek tűnt a szerkesztők számára. Ezek
    egyike    (erre    bukkant    Arthur)    Veet   Voojagig   állítólagos
    tapasztalatait  adja elő. Veet Voojagig a Maximegalon Egyetem csöndes,
    fiatal   diákja   volt.  Ragyogó  tudományos  pályafutás  előtt  állt.
    Őskronológiát,   transzformációs   etikát   és  a  történelemszemlélet
    hullámharmonikus  elméletét  tanulmányozta.  Egy éjszaka, midőn Zaphod
    Beeblebroxszal  egyik Pángalaktikus Gégepukkasztót a másik után itták,
    Veet  Voojagig  a  fejébe  vette, hogy utánajár, mi is történt azzal a
    rengeteg  golyóstollal,  amit az elmúlt évek során vásárolt. Aprólékos
    kutatómunka  következett.  Veet  Voojagig  végiglátogatta a golyóstoll
    fogyatkozás   összes  galaktikus  nyilvántartását,  végül  furcsa  kis
    elmélettel  állt  elő,  amely  akkoriban egészen megragadta a lakosság
    fantáziáját.    Eszerint   valahol   a   kozmoszban,   a   humanoidok,
    hüllőszerűek,   halszerűek,   sétáló   faalkatúak   és   a   kék  szín
    szuperintelligens  árnyalatai által lakott bolygók mellett létezik egy
    olyan bolygó is, melyen a golyóstoll-életforma uralkodik. Az elhagyott
    golyóstollak e bolygó felé vették útjukat, csöndesen átsurrantak a tér
    rejtett  alagútjain  oda, ahol -tudták- a golyóstoll-lét örömei várnak
    rájuk,  golyóstollhoz  méltó  izgalmak és kihívások, mindaz, ami kijár
    nekik  egy  jóléti golyóstoll-társadalomban. Mindez pompás és kellemes
    volt, amíg elmélet maradt. Ám Veet Voojagig egyszer csak bejelentette,
    hogy  meg  is  találta  ezt  a  bolygót. Sőt maga is dolgozott ott egy
    darabig:    egy    olcsó,   zöld,   nyomógombos   golyóstoll-családnál
    sofőrködött. Nyilatkozata után zárt osztályra került, könyvet írt, ezt
    agyonhallgatták,   számuzetésre   ítélték   adócsalásért,  ami  a  jól
    megérdemelt   sorsa   azoknak,  akik  nyilvánosan  csinálnak  bolondot
    magukból.   Egyszer   aztán  expedíciót  küldtek  oda,  ahol  Voojagig
    nyilatkozata  szerint  a golyóstollak bolygója található. Az expedíció
    csupán  egy aprócska égitestet talált a jelzett ponton, rajta egyetlen
    öregemberrel,  aki  ismételten  kijelentette,  hogy hazugság az egész.
    Később  azonban  kiderült,  hogy  az öregember nem mondott igazat. Két
    kérdés mindenesetre azóta is tisztázatlan. Az egyik, hogy honnan kerül
    évente  60000  titokzatos  altair  dollár  az öregember bankszámlájára
    Brantisvog  bolygóján. A másik természetesen Zaphod Beeblebrox virágzó
    használtgolyóstoll-kereskedése.

    Arthur  itt  letette a könyvet. A robot teljes mozdulatlanságban ült a
    helyén.  Arthur felállt, és a kráter tetejéhez sétált. Aztán körbejárt
    a kráter tetején. Megbámulta a magratheai fenséges kettős naplementét.
    Visszabandukolt  a  kráterbe.  Felébresztette  a robotot, mert még egy
    mániás-depressziós robot is jobb beszélgetőtárs a semminél.
    - Esteledik -mondta.- Nézd, robot, jönnek a csillagok felfelé.
    A  sötét  ködök  belsejéből  kevés csillag látszik, azok se nagyon, de
    azért   látszottak.   A   robot   engedelmesen  megnézte  őket,  aztán
    visszafordult.
    - Látom -mondta.- Pocsék.
    - De az a naplemente! Legvadabb álmaimban se láttam ehhez foghatót! Az
    a két nap! Mintha tűzhegyek forrnának az űrben.
    - A két napot is láttam. Ócskaság.
    -  Nekünk  otthon csak egy napunk volt -Arthur rendületlenül beszélt.-
    Tudod, arról a bolygóról jöttem, amit Földnek hívnak.
    - Hogyne tudnám. Folyton ezt hajtogatod. Rettenetesnek hangzik.
    - Szó sincs róla, gyönyörű hely volt.
    - Voltak rajta óceánok?
    -  Ó,  hogyne  -sóhajtott  Arthur.-  Hatalmas,  széles,  hullámzó, kék
    óceánok...
    - Ki nem állhatom az óceánokat -mondta Marvin.
    - Mondd csak -érdeklődött Arthur.- Jól kijössza többi robottal?
    - Gyűlölöm őket. Hová mégy?
    Arthurnak elege volt. Feltápászkodott.
    - Sétálok még egyet -felelte.
    - Meg tudom érteni -mondta Marvin.
    Egy   másodperccel   később   elaludt,   de   előtte   még  megszámolt
    ötszázkilencvenhétmillió bárányt. Arthur erőteljesen csapkodta magát a
    karjaival,   hogy   vérkeringését  lelkesebb  munkavégzésre  buzdítsa.
    Visszakutyagolt,  felfelé a kráter falán. A légkör nagyon vékony volt,
    hold  se  sütött,  így  a  sötétség egykettőre beállt. Nem csoda, hogy
    Arthur egyenesen belesétált az öregemberbe, mielőtt észrevette volna.


    22. fejezet


    Az  öregember  Arthurnak háttal figyelte, amint az utolsó fénysugár is
    elenyészik  a  horizont  feketesége  mögött.  Egyszerű  szürke köpenyt
    viselt.  Magas, éltesebb ember volt. Amikor megfordult, arca vékonynak
    és  finom  vonásúnak  látszott, gondterheltnek, de együttérzőnek; az a
    fajta  arc  volt,  akinek  a gazdájával az ember szívesen köt üzletet.
    Egyelőre azonban nem fordult meg, még Arthur meglepett kiáltására sem.
    Hamarosan a két nap legutolsó sugarai is eltűntek. A férfi megfordult.
    Arcát még mindig megvilágította valami. A fény forrását keresve Arthur
    néhány  méterrel  odább  kis  gépet  látott. Légpárnás járműnek vélte,
    mely  halvány fénykört vetett maga köré. Az öregember szeme szomorúnak
    látszott.

    -  Hideg  éjszakát  választottál,  hogy meglátogasd halott planétánkat
    -mondta.
    - Ki...kicsoda maga? -hebegte Arthur.
    Az  öregember  elfordította  a  fejét. Ismét szomorúság tükröződött az
    arcán.
    - A nevem nem fontos.
    Megint eltöprengett. Szemlátomást nem érezte sürgősnek az eszmecserét.
    Arthur zavarodottan állt.
    - Én... ööö... megijesztett -mondta félszegen.
    A férfi visszafordult, ránézett, és kissé felvonta a szemöldökét.
    - Hmmmm?
    - Mondom, megijesztett.
    - Nincs mitől félned. Nem bántlak.
    Arthur a homlokát ráncolta.
    - Hiszen maga ránk lőtt! -Tudja, a rakéták...
    Az  ember a kráterbe bámult. Marvin szemsugara halványvörös árnyékokat
    vetett a hatalmas bálnatetemre. Az ember kuncogott.
    - Automata rendszer -mondta és felsóhajtott.
    -   A   bolygó   mélyében   ősi  agyközpontok  számlálják  a  borongós
    évmilliókat.  A  kor  súlyosan nehezedik poros adattáraikra. Gondolom,
    megörültek az alkalomnak. Nagy esemény ez nekik.
    Zordan meredt Arthurra, és így szólt:
    - Magam is nagy híve vagyok ám a tudománynak.
    -  Ó...  ööö,  valóban?  -Arthurt  mindinkább  zavarba ejtette az öreg
    furcsa, udvarias modora.
    - Ó, igen! -Az öreg végképp elhallgatott.
    - Ööö...
    Arthur  úgy  érezte  magát,  mint  a  rajtakapott  házasságtörő,  ha a
    váratlanul  hazatérő  megcsalt  férj csupán nadrágot vált, néhány üres
    megjegyzést tesz az időjárásról, majd távozik.
    -   Feszélyezettnek   látszol  -jegyezte  meg  az  öregember  udvarias
    aggodalommal.
    -  Ööö...nem...de.  Tulajdonképpen,  tudja, nemigen számítottunk arra,
    hogy  találunk  valakit  a  bolygón. Mintha arról lett volna szó, hogy
    mindenki meghalt, vagy ilyesmi...
    - Meghalt? -mondta az öregember.- Ugyan, dehogy. Csupán aludtunk.
    - Aludtak? -hitetlenkedett Arthur.
    -  Igen,  a gazdasági válság miatt. -Az öregember szemlátomást fütyült
    arra,  mennyit  ért  Arthur  abból, amit hall. Arthur újabb társalgási
    kísérletet tett:
    - Ööö, gazdasági válság?
    -  Hát  amikor ötmillió évvel ezelőtt összeomlott a Galaxis gazdasága.
    És ha figyelembe vesszük, hogy a méret utáni bolygókészítés alapvetően
    mégiscsak luxuscikk... Szünetet tartott, és Arthurra nézett.
    - Tudod ugye, hogy mi bolygókat építettünk? -kérdezte méltósággal.
    - Hát hogyne -mondta Arthur.- Kapiskálom...
    -  Lenyűgöző  szakma!  -Az  öregember  szemébe  sóvárgás költözött.- A
    partvidékek készítését szerettem a legjobban. Végtelen örömet szerzett
    a   fjordok   kicsipkézése...   -Megpróbált  visszatalálni  az eredeti
    kerékvágásba.-   Amikor   a   recesszió  kezdődött,  úgy  láttuk,  sok
    kellemetlenségtől  megkíméljük magunkat, ha egyszerűen átalusszuk. Így
    hát  beprogramoztuk  a  computereket,  hogy  keltsenek  fel minket, ha
    vége a recessziónak.
    Az öregember udvariasan elnyomta ásítását, aztán folytatta:
    -  A computereket a Galaktikus Részvénytőzsde árindexeivel vezéreltük.
    Meghagytuk nekik, hogy csak akkor ébresszenek fel minket, ha a többiek
    már  fellendítették  a  gazdaságukat ahhoz, hogy újfent megengedhessék
    maguknak a mi meglehetősen igényes szolgáltatásainkat.
    Arthur, a Guardian rendszeres olvasója, mélységesen megdöbbent.
    - Eléggé kellemetlen viselkedés, nem gondolja?
    - Valóban? -tudakolta szelíden az öreg.- Sajnos kissé távol kerültem a
    társasági  normáktól.  -A  kráter fenekére mutatott.- Tiéd az a robot?
    -kérdezte.
    - Nem -hangzott fémesen a kráterből.- Én az enyém vagyok.
    - Már ha robotnak lehet nevezni -mormogta Arthur.- Inkább elektronikus
    duzzogógép.
    -   Hozd  magaddal!  -Arthur  meglepetten  vette  tudomásul  az  erély
    felhangjainak  megjelenését  az  öregember hangjában. Szólt Marvinnak,
    aki  felkapaszkodott  az  emelkedőn.  Szívet  tépően sántított mindkét
    makkegészséges lábára.
    -  Ha jobban meggondolom -mondta az öregember- inkább hagyd itt. Neked
    viszont velem kell jönnöd. A kilátások nagyszerűek.
    A járműve felé fordult, mely, noha semmiféle észrevehető utasítást nem
    kapott,  lassan  feléjük úszott a sötétségen át. Arthur Marvint nézte,
    aki  rosszkedvűen  zsémbelve  arrébb  sántikált, és visszakecmergett a
    kráterbe.
    - Gyere -intett az öregember.- A végére kell járnunk.
    - Minek a végére? -kérdezte Arthur értetlenül.
    - Hogy hívnak, ember?
    - Dent. Arthur Dent.
    -  A  végére  kell  járnunk -ismételte az öregember szigorúan.- Arthur
    Dent   végére.  Ez  tulajdonképpen  fenyegetés.  -A  vágyakozás  ismét
    megjelent  fáradt,  megtört  tekintetében.-  Sosem voltam különösebben
    tehetséges  a fenyegetések terén, de úgy mondják, fölöttébb hatékonyak
    lehetnek.
    Arthur pislogott.
    - Micsoda rendkívüli személyiség -motyogta maga elé.
    - Hogy tetszik mondani?
    - Ó, semmi, elnézést! - Arthur megzavarodott.
    - Hová megyünk?
    -  A  légikocsimba  -mondta  az  öregember,  és intett Arthurnak, hogy
    szálljon be a járműbe, amely közben csöndesen melléjük ért.
    -  A  bolygó  legmélyébe  megyünk, ahol fajunk most éled újra ötmillió
    éves álmából. Magrathea felébred.
    Arthur  önkéntelenül  megborzongott,  ahogy az öregember mellé ült. Az
    idegenség,az    éjszakába    süvítő    jármű    csöndes   himbálódzása
    nyugtalanította.  Az öregemberre nézett, akinek arcát megvilágította a
    műszerfal parányi lámpáinak halvány fénye.
    - Bocsánat, tulajdonképpen hogy hívják magát? -kérdezte Arthur.
    -  Engem? -Az öregember szemébe ismét beköltözött a szomorúság.- Az én
    nevem... -mondta- az én nevem Szlartibartfaszt.
    Arthur csaknem megfulladt.
    - Hogy tetszett mondani? - habogta.
    - Szlartibartfaszt -ismételte meg halkan az öregember.
    - Szlartibartfaszt?
    Az öregember méltóságteljesen nézett rá.
    - Nem fontos -mondta.
    A légikocsi keresztülvitorlázott az éjszakán.


    23. fejezet


    Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön
    az  ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel
    oly  sok  mindent  elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút,
    egyebeket,  mialatt  a  delfinek  csak vidáman lubickoltak. A delfinek
    ezzel  szemben  azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél -
    pontosan  a  fenti  okok  miatt.  Érdekes  módon  a delfinek réges-rég
    tudták,  hogy  küszöbön  áll  a  Föld megsemmisítése. Számos hiábavaló
    erőfeszítést  tettek, hogy az emberiséget figyelmeztessék a veszélyre,
    de    kapcsolatteremtési    kísérleteiket    az   emberek   mulatságos
    futball-labda-trükknek   meg  füttyögő  halacskakoldulásnak  vették. A
    delfinek végül is feladták a reményt, és nem sokkal a Vogonok érkezése
    előtt   távoztak   a   Földről.  A  legeslegutolsó  delfinüzenetet  is
    félreértelmezték  az  emberek.  Azt  hitték, hogy meglepően kimunkált,
    karikán  keresztül végrehajtott kettős hátrabukfencet látnak, miközben
    a  delfinek  az  Egyesült  Államok  himnuszát is elfütyülik. Az üzenet
    valójában ez volt: Viszlát, és még egyszer kösz a halakat! Valójában a
    Földön  csak  egy  faj  volt  a  delfineknél  is intelligensebb. E faj
    tagjai   idejük   nagy   részét   magatartáskutató   laboratóriumokban
    töltötték,  forgókerekek  belsejében  rohangáltak,  és hátborzongatóan
    elegáns,  kifinomult  kísérleteket  folytattak az emberrel. Az a tény,
    hogy  az  ember  ezt a kapcsolatot is teljesen félreértelmezte, fontos
    részét képezte e lények terveinek.


    24. fejezet


    A  légikocsi  hangtalanul  repült  a hideg sötétségen át. Halvány fény
    Magrathea mélységes éjszakájában. A kocsi sebesen suhant. Az öregember
    szemlátomást  gondolataiba  merült,  s mikor Arthur egy-két társalgási
    kezdeményezést   tett,   a   férfi  megérdeklődte,  hogy  Arthur  elég
    kényelmesen  érzi-e  magát.  Arthur válaszát azonban meg sem hallotta.
    Arthur  megpróbálta  felbecsülni  a  kocsi  sebességét, de a tökéletes
    feketeség  semmi  támpontot  nem kínált. A mozgás érzete olyan csekély
    volt,  mintha  alig  haladnának.  Halvány fényfolt jelent meg a messzi
    távolban.  Néhány  másodperc  alatt  annyira  megnőtt,  hogy Arthurnak
    éreznie  kellett  a  kolosszális  sebességet,  mellyel feléjük rohant.
    Törte a fejét, miféle jármű lehet az. Hiába bámulta azonban, nem tudta
    kivenni  az  alakját.  Arthur hirtelen megdermedt a rémülettől, mert a
    légikocsi  lebillentette  orrát,  és éles kanyarral a másik jármű felé
    fordult.  Az  összeütközés  elkerülhetetlennek  látszott.  A két jármű
    relatív  sebessége  hihetetlenül  nagy  volt.  Arthurnak  arra is alig
    maradt  ideje, hogy visszafojtsa a lélegzetét, és már túl is voltak az
    "ütközésen".   Mindössze   annyit   észlelt,  hogy  eszeveszett  ezüst
    villódzás  veszi  körül a kocsit. Hátrafordult. A messzeségben gyorsan
    távolodó  fekete  pontot  látott.  Jó  pár  másodpercig  tartott,  míg
    megértette,  hogy  mi  történt.  A  légikocsi  iszonyú sebességgel egy
    alagútba  száguldott,  ők  tehát  az  alagút  szájával találkoztak. Az
    ezüstös   villódzást  az  alagút  fala  keltette,  ahogy  elsüvítettek
    mellette.  Arthur  becsukta  a  szemét,  és rettegett. Meg se próbálta
    felbecsülni,  mennyi idő telt el, mígnem a kocsi lassított. Nem sokkal
    később  érezte,  hogy  szép lassan meg is állnak. Kinyitotta a szemét.
    Még  mindig  az  ezüst  alagútban  voltak.  Kanyargó  útvonaluk mintha
    eggyüvé  tartó  alagutak  kusza  hálózatán  kígyózott volna keresztül,
    végül  egy  hajlított-acél-idomokkal  borított  kisebb kamrában álltak
    meg.  Több  alagút  is  végződött  itt. A távolabbi oldalon nagyméretű
    fényfolt  látszott,  benne idegesítő halvány fény vibrált. Mintha csak
    bosszantani  akarná  a  szemet,  képtelenség  volt élesen ránézni vagy
    megállapítani,  milyen  messze  van.  Arthur nagyot tévedve úgy vélte,
    hogy talán ultraibolya fényt lát.
    Szlartibartfaszt   megfordult,  és  ünnepélyes  arcot  vágva  Arthurra
    nézett.
    - Földlakó -mondta- Magrathea szívében vagyunk.
    - Miből jött rá, hogy földlakó vagyok? -tudakolta Arthur.
    -  Hamarosan  megtudod  -felelte  az  öregember gyengéden.- Legalábbis
    -hangjában  itt  némi  kétely  érződött- többet tudsz meg, mint eddig.
    Aztán így folytatta:
    -Jobb,  ha  figyelmeztetlek,  hogy  a hely, ahová most belépünk, nincs
    Magratheán  a  szó  szoros értelmében. Ahhoz kicsit talán... túl nagy.
    Olyan  kapun  haladunk  majd  át,  mely roppant kiterjedésű hipertérbe
    vezet. Lehet, hogy kellemetlennek találod. Arthur riadtan sóhajtozott.
    Szlartibartfaszt  megérintett  egy gombot, és csöppet se megnyugtatóan
    megjegyezte:
    - Engem ilyenkor mindig kitör a frász.

    A  kocsi  egyenesen  belesüvített  a  halvány  fényfoltba,  és  Arthur
    hirtelen  egész  pontos képet alkothatott magának arról, hogy milyen a
    végtelen.  Pedig  nem is volt igazán végtelen. Az igazi végtelen lapos
    és  unalmas.  Az  igazi  végtelen  olyan,  mint  az éjszakai égbolt: a
    távolság  felfoghatatlan,  és ezért semmitmondó. A helyiség, melyben a
    kocsi   felbukkant,   semmiképpen   sem  volt  végtelen  nagy,  csupán
    nagyon-nagyon-nagyon nagy, olyan nagy, hogy végtelenebbnek látszott az
    igazi  végtelennél. Arthur érzékei pattogtak és kinyúltak. Tudta, hogy
    a légikocsi hallatlan sebességekre képes, mégis lassúnak érezte, ahogy
    a kocsi átkúszik a puszta levegőn, maga mögött hagyva az átjárót, mely
    láthatatlan  tűhegyként  olvadt  bele  a mögöttük ragyogó falba. A fal
    dacolt  a  képzelettel: megbabonázta és legyőzte. A fal olyan bénítóan
    hatalmas  és  lapos  volt,  hogy  teteje,  alja  és oldalai egyaránt a
    távolság ködébe vesztek. Sokkolóan szédítő volt. Teljesen síknak tűnt.
    A legpontosabb lézeres mérőberendezés mutathatta volna csak ki, hogy a
    látszólag a végtelenbe nyúló fal, mely szédítő messzeségekbe futott és
    oly    simán    terült   szét,   nem   sík,   hanem  ívelt: tizenhárom
    fénymásodperccel  odébb  ismét egyesül önmagával. Más szóval a fal egy
    üreges  gömb  belső  oldala volt - egy hárommillió mérföld átmérőjű és
    káprázatos fényben fürdő gömb fala.
    -  Isten  hozott!  -szólalt meg Szlartibartfaszt, miközben a paránynak
    ható,    háromszoros    hangsebességgel    száguldó   légikocsi   alig
    érzékelhetően kúszott előre az őrjítően tágas térben.
    - Isten hozott -mondta- az üzemcsarnokunkban!
    Arthur  gyötrődve ámuldozott. Felmérhetetlen távolságra tőle a fény és
    anyag  finom  szövedékében  furcsa  függesztékek  lógtak, mint az űrbe
    kiakasztott, gömbölyű árnyak.
    - Látod -mondta Szlartibartfaszt- itt készítjük planétáink többségét.
    -  Azt  akarja  mondani  -Arthur  küszködött  a  szavakkal-  hogy újra
    elindítja az egészet?
    -  Ó,  dehogy, az ég óvjon tőle! -tiltakozott az öregember.- A Galaxis
    messze  nem  elég  gazdag  ahhoz, hogy fenntartson minket. Nem, csupán
    egyetlenegy,  ám szerfelett különleges feladat végett ébresztettek fel
    bennünket.  Megbízóink  rendkívüli... más dimenzióból származó lények.
    Talán számodra is érdekes lesz...ott a távolban, éppen előttünk.

    Arthúr  sokáig  meresztette  a  szemét,  mígnem  észrevette  a  lebegő
    szerkezetet:  valóban  ez  volt  az  egyetlen  dolog,  mely  körül  az
    aktivitás  jelei  látszottak, bár ez is inkább tudat alatti érzékelés,
    mintsem  kézzelfogható konkrétum volt. E pillanatban éles fény villant
    fel  a szerkezeten, és élesen kirajzolta a felszínen születő formákat.
    Arthur  számára  ismerősek  voltak  e  formák. A durván odapöttyentett
    idomok  oly közel álltak hozzá, mint a szavak hangalakja, mint fejében
    a gondolatok. Másodpercekig döbbenten ült. Agyában egymást kergették a
    képzetek:  szerettek  volna letelepedni és tartalmat nyerni. Elméjének
    egyik része azt súgta, hogy nagyon is jól ismeri mindazt, amit lát, és
    amit  a  formák  jelentenek.  A  másik  rész  viszont - igen józanul -
    megtagadta   e   nézet   szentesítését,   sőt   e  tekintetben  minden
    felelősséget   elhárított  magától.  Újabb  villanás  következett,  és
    kételynek többé nem volt helye.

    - A Föld... -suttogta Arthur.
    -   A   Kettes   Számú   Föld  hogy  egész  pontosak  legyünk  -mondta
    Szlartibartfaszt vidáman.- Az eredeti dokumentációnk alapján másolatot
    készítünk.
    Hosszabb csend állt be.
    -   Azt   akarja   nekem   bemagyarázni   -Arthur  most  lassan,  nagy
    önfegyelemmel beszélt- hogy eredetileg... maguk készítették a Földet?
    -  Hát  persze  -mondta  Szlartibartfaszt.-  Van  ott egy hely, valami
    Norvégiának hívják. Nem jártál arra?
    - Nem -felelte Arthur- nem.
    -  Kár -mondta Szlartibartfaszt- azt én csináltam. Még díjat is kaptam
    érte. Gyönyörűen  fodrozott partszegélyek. Roppantul bánkódtam, amikor
    a pusztulásáról értesültem.
    - Maga roppantul bánkódott!
    - Hogyne. Még öt perc, és sokkal kisebb a kár. Megdöbbentő ügyetlenség
    volt.
    - Hhee? - mondta Arthur.
    - Az egerek nagyon megharagudtak.
    - Az egerek nagyon megharagudtak?
    - Nagyon -biztosította az öregember szelíden.
    -  Na igen, és azt hiszem, a kutyák, a macskák és a kacsacsőrű emlősök
    is meg. . .
    - Csakhogy, tudod, nem az ő pénzük bánta.
    -  Nézze  -mondta  Arthur.-  Nem  egyszerűsítené  le a dolgokat a maga
    számára;  ha  én  minden  további  nélkül  feladnám,  és  most  rögtön
    megbolondulnék?
    A légikocsi kis ideig kínos csöndben szállt tovább. Aztán az öregember
    türelmes magyarázatba fogott:
    -  Földlakó,  a  te  szülőbolygódat az egerek rendelték meg nálunk. Ők
    irányították.   A  bolygó  öt  perccel  azelőtt  semmisült  meg,  hogy
    teljesült volna a cél, amiért megépítettük. Ezért kell újat építenünk.
    Arthur agyában csak egy szó vert visszhangot.
    - Az egerek? -kérdezte.
    - Hát ki más, földlakó?
    -  Megbocsásson, de azokról a kis fehér, szőrös bigyókról beszélünk, a
    sajtmániával   meg  a  korai  hatvanas  évek  kabaréiban  az  asztalon
    sikoltozó nőkkel?
    Szlartibaltfaszt udvariasan köhögött.
    -  Földlakó -mondta- beszédmódod néha nehezen követhető. Ne feledd, öt
    és  fél  millió  éve  alszom idebenn Magrathea bolygójában, és keveset
    tudok  ezekről  a korai hatvanas évekbeli kabarékról. A lények, akiket
    egereknek  nevezel,  bizony  nem  azok,  amiknek  látszanak. Hatalmas,
    pándimenzionális,  szuperintelligens  lények  ők, az egerek pedig az ő
    betüremkedésük  a mi dimenzióinkba. Az egész felhajtás a sajttal meg a
    sikoltozással csak álcázás.
    Az  öregember  szünetet  tartott,  majd  együttérző  homlokráncolással
    folytatta:
    - Attól tartok, kísérleteztek veletek.
    Arthur ezen elgondolkodott, majd felderült a képe.
    -  Ó,  dehogy  -mondta.-  Már látom a félreértés forrását. Nem, nézze,
    valójában  az  történt, hogy mi végeztünk kísérleteket rajtuk. Gyakran
    használták  őket  a  viselkedés-lélektani  kutatásokban, Pavlov meg az
    összes  többi.  Igazából  az egereket mindenféle vizsgálatnak vetették
    alá;   meg   kellett   tanulniuk   hogyan  kell  csöngőket  megnyomni,
    labirintusokban futkosni meg minden, hogy a tanulás egész folyamatának
    vizsgálhassák  a  természetét. Megfigyeltük a viselkedésüket, és ebből
    mindenfélére következtethettünk a magunkéra vonatkozóan.
    Arthur elhallgatott.
    -  Micsoda  elmeél...  -mondta Szlartibartfaszt- valóban csak csodálni
    lehet.
    - Mit?
    - Hogyan is álcázhatnák jobban valódi természetüket, s irányíthatnának
    egyszersmind titeket?  Hirtelen  elfutnak  a  labirintus  rossz oldala
    mentén,  a  nem  megfelelő  sajtdarabkát választják, váratlanul holtan
    esnek  össze  a  mixomatózistól...  ha  finoman adagolják, a kumulatív
    hatás elsöprő erejű.
    Hatásszünetet tartott.
    -  Látod,  földlakó, ezek aztán a hiperintelligens, pándimenzionálisan
    zseniális  lények.  A  ti  bolygótok  és  rajta  minden ember egyetlen
    organikus  számítógépet  alkotott,  melyen egy tízmillió éves kutatási
    programot   futtattak   le...   Hadd   mondom  el  az  egészet.  Kissé
    hosszadalmas lesz.
    -  Az  időhiány  -jegyezte  meg  Arthur- pillanatnyilag nem szerepel a
    legégetőbb gondjaim között.


    25. fejezet


    Az  élet  természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek,
    hogy  miért  születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a
    közbülső  idő  túlnyomó  részét kvarcórák viselésével tölteni? Sok-sok
    millió  évvel  ezelőtt hiperintelligens és pándimenzionális lények egy
    faja   (akiknek   fizikai  megnyilvánulása  a  saját  pándimenzionális
    világegyetemükben  nem  is különbözik olyan nagyon a mienktől) annyira
    megelégelte   az   élet   értelme  körüli  állandó  szócséplést,  mely
    minduntalan  megszakította a Brokiánus Ultra krikettpartikat, pedig ez
    volt  a  kedvenc  időtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül
    nyakon  kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens,
    pándimenzionális   lények   úgy   döntöttek,   leülnek,  és  egyszer s
    mindenkorra  tisztázzák  ezeket a dolgokat. Építettek hát maguknak egy
    döbbenetes  méretű  szupercomputert,  mely oly bámulatosan intelligens
    volt,  hogy  még  be  sem  kötötték  az adattárolóit, máris eljutott a
    Gondolkodom,   tehát   vagyok-tól   a  rizspuding  és  a  jövedelemadó
    létezésének  levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni. Akkora volt,
    mint  egy  kisváros.  Legfontosabb  egységeit  a  külön  erre  a célra
    tervezett  igazgatói  irodában  helyezték  el,  a  hordozóul  szolgáló
    hatalmas   ultramahagóni   vezérigazgatói   íróasztalt  a  legfinomabb
    ultravörös  szattyánbőr  borította.  A  sötét szőnyeg diszkrét luxusát
    egzotikus  cserepes  növények  emelték ki. A helyiséget a számítógépes
    programozás   hőskorának  nagyjairól  és  családtagjaikról  készített,
    ízlésesen  gravírozott  portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal
    körülvett   köztérre   néztek.   A   Nagy   Bekapcsolás   napján   két
    méltóságteljesen  öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska.
    Diszkréten  bevezették  őket  az  irodába: mindketten tudatában voltak
    annak,   hogy   fajuk  egészét  képviselik  történelmük  csúcspontján,
    mindazonáltal  higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak
    az  íróasztal  előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött
    jegyzettömbjeiket.  A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis
    ideig  az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára
    nézett,  előrehajolt,  és  megérintett  egy  pici  fekete kapcsolót. A
    lehető  legfinomabb  zümmögés  jelezte, hogy a hatalmas computer máris
    teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján
    megszólította őket.
    Így szólt:

    -  Vajh  mi  lehet  ama  hatalmas  feladat, melynek elvégzésére életre
    hívtatok  engem,  Bölcs  Elmét,  a tér és idő világegyetemének második
    legnagyobb computerét?
    Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.
    - A feladatod, ó, Computer... -kezdte Fook.
    -Nem,  várj  egy  cseppet,  itt  valami nincs rendben -mondta Lunkwill
    aggodalmasan.-   Minden   idők   egyértelműen   legnagyobb  computerét
    terveztük,  s  nem  érjük  be  holmi  második  helyezettel. Bölcs Elme
    -szólította  meg  a  computert-  tán  nem  az vagy, aminek terveztünk,
    minden idők legnagyobb és leghatalmasabb computere?
    - A második legnagyobbként jellemeztem magam -dübörögte Bölcs Elme- és
    az is vagyok.
    A   két  programozó  újabb  aggodalmas  pillantást  váltott.  Lunkwill
    megköszörülte a torkát.
    -  Itt valami hiba van -mondta.- Talán nem vagy nagyobb computer, mint
    a  maximegalóniai  Milliárd Gargantuagy, mely egyetlen ezred másodperc
    alatt megszámlálja az atomokat egy csillagban?
    -  Milliárd  Gargantuagy?  -szólt Bölcs Elme leplezetlen megvetéssel.-
    Golyós számolójáték... említést se tégy róla!
    -  És nem vagy -hajolt előre izgatottan Fook- nagyobb analitikus, mint
    Googleplex   Gondolkodó   Csillaga   a  Fény  és  Zsenialitás  Hetedik
    Galaxisában,   mely   képes   arra,  hogy  minden  egyes  homokszemcse
    röppályáját kiszámítsa Dangabrad Béta öthetes homokviharaiban?
    -  Öthetes  homokvihar? Piha! -bosszankodott Bölcs Elme.- Tőlem kérded
    ezt,  éppen  tőlem,  ki  magának  a  Nagy Bummnak az atomi vektorairól
    elmélkedem?  Kikérem  magamnak,  hogy  zsebkalkulátorokkal  egy  napon
    emlegessenek!
    A  két  programozó  kínos  csendben  üldögélt.  Aztán  Lunkwill újfent
    előrehajolt.
    -   Talán   nem  vagy  dérhonibb  vitatkozó  -kérdezte-  mint  a  Nagy
    Univulgáris  Hiperlobikus  Neutron Pörlekedő a Ciceronicus 12-ről, más
    néven a Varázsos és Kifáraszthatatlan?
    -  A  Nagy  Univulgáris  Hiperlobikus  Neutron  Pörlekedő? -Bölcs Elme
    gondosan  végigropogtatta  az  öszszes  hangot-  képes  lebeszélni  az
    arktureánus  Mega  Szamárról  mind a négy lábát... ám ezután csakis én
    tudom rávenni a Szamarat, hogy tegyen egy sétát nélkülük.
    - Akkor hol a probléma? -kérdezte Fook.
    -  Sehol  -felelte  Bölcs Elme, és hangja egyre gazdagabban csengett.-
    Egyszerűen  én vagyok a Tér és Idő Világegyetemének második legnagyobb
    computere.
    -  Miért  csak  második?  -makacskodott  Lunkwill- Miért ragaszkodsz a
    másodikhoz?   Tán  csak  nem  a  Multigeniális  Eszevágtronikus  Óriás
    Elmélkedőre vagy éppen a Filozomatronra gondolsz?
    Megvető fények villantak át a computer konzolján.
    -  Egyetlen  algoritmust se kívánok ezekre a kibernetikus sarlatánokra
    vesztegetni!  -zúgta.-  Nem másról beszélek, mint arról a computerről,
    mely utánam lesz majd eljövendő!
    Fook   kezdte   elveszíteni   a   türelmét.   Morogva   lökte  félre a
    jegyzetkönyvét.
    - Azt hiszem, ez az egész értelmetlenül messianisztikussá válik.
    - Semmit se tudtok az eljövendő időről -nyilatkoztatta ki Bölcs Elme.-
    Én   azonban   képes   vagyok  arra,  hogy  a  jövendő  valószínűségek
    infinitezimális   deltaáramlatait   is  bejárjam  zsigeráramköreimben,
    láthatom,  hogy  egy  napon  eljön  majd a computer, melynek operációs
    paramétereit   kiszámíthatni   oly  megtiszteltetés  lesz,  melyre  én
    méltatlan vagyok, ám az én küldetésem lesz, hogy megtervezzem őt.
    Fook mélyen felsóhajtott, és Lunkwillre nézett.
    - Feltehetjük végre a kérdést? -kérdezte.
    Lunkwill intett, hogy várjon.
    - Miféle computerről beszélsz? -kérdezte.
    -  Nem beszélek erről egyelőre többet -jelentette ki Bölcs Elme.- Most
    pedig   kérdezzétek  meg,  amit  akartatok,  hogy  működhessek  végre.
    Szóljatok!
    Összenéztek, és vállat vontak. Fook összeszedte magát.
    - Ó, Bölcs Elme -kezdte.- A probléma, melynek megoldására megalkottunk
    téged,  a  következő.  Azt  akarjuk,  hogy  közöld velünk... -várt egy
    kicsit- a Választ!
    - Választ? Ugyan mire?
    - Az Élet! -mondta Fook.
    - A Mindenség! -mondta Lunkwill.
    - Meg Minden -mondták együtt.
    Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.
    - Ravasz.
    - Meg tudod csinálni?
    Újabb jelentőségteljes csend.
    - Igen - felelte végül Bölcs Elme. -Meg tudom csinálni.
    - Tehát létezik válasz? -kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.
    - Egyszerű válasz? -tette hozzá Lunkwill.
    -  Igen.  Az  Élet,  a  Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy
    -tette hozzá- gondolkodnom kell rajta.
    A  pillanat  varázsát  ekkor  hirtelen  felfordulás törte meg. Az ajtó
    kipattant:  A  hasznavehetetlen személyzetet félretaszigálva két dühös
    férfi  rontott  a szobába. Mindketten a Cruxwan Egyetem durva, fakókék
    köpenyét és övét viselték.
    -  Bebocsáttatást követelünk! -kiáltott a fiatalabbik, és könyökét egy
    bájos fiatal titkárnő torkába döfte.
    -  Gyerünk  -kiabálta  a  másik-  nem rekeszthettek ki minket! -és egy
    kezdő programozót az ajtó mögé lökött.
    -   Követeljük,  hogy  ne  rekeszthessetek  ki  minket  -rikoltozott a
    fiatalabbik,  jóllehet  bentebb  már  nem is lehettek volna, a bentiek
    pedig lemondtak arról, hogy megállítsák őket.
    - Kik vagytok? -kérdezte Lunkwill, és dühösen felállt.- Mit akartok?
    - A nevem Majikthise! -jelentette be az öregebbik.
    -   Én   pedig   követelem,   hogy   Vroomfondel  vagyok!  -harsogta a
    fiatalabbik.
    Majikthise Vroomfondelre támadt.
    - Jó, jó -mondta.- Ezt speciel fölösleges követelned.
    -  Rendben!  -ordította  Vroomfondel,  és ököllel verte a legközelebbi
    asztal  lapját.-  Vroomfondel  vagyok, és ez nem követelés, ez szilárd
    tény! És mi szilárd tényeket követelünk!
    -  Szó sincs róla! -tört ki Majikthise bosszúsan.- Egészen pontosan ez
    az, amit nem követelünk!
    Vroomfondel levegőt is alig vett, máris harsogta:
    -  Nem  követelünk  szilárd  tényeket!  Amit  követelünk, az a szilárd
    tények  teljes  hiánya.  Követelem,  hogy vagy Vroomfondel vagyok vagy
    sem!
    - Végül is mi az ördögöt akartok itt? -Fook teljesen kikelt magából.
    - Mi vagyunk -mondta Majikthise- a Filozófusok.
    -  Vagy  éppen  ellenkezőleg!  -intett  figyelmeztetően  Vroomfondel a
    programozók felé.
    -  Igenis  azok  vagyunk  -ragaszkodott  hozzá  Majikthise.-  Teljesen
    egyértelműen  a  Filozófusok,  Bölcsek,  Szellemi  Nagyságok  és egyéb
    Gondolkodó Személyiségek Egyesült Unióját képviseljük, és azt akarjuk,
    hogy ezt a gépet kapcsolják ki, mégpedig most rögtön.
    - Miért? - kérdezte Lunkwill.
    - Megmondom én, pajtás -mondta Majikthise.- Demarkáció. A demarkáció a
    probléma.
    -  Követeljük  -kiáltozott  Vroomfondel- hogy a demarkáció a probléma!
    Követeljük, hogy a demarkáció nem probléma!
    -  Bízzátok  továbbra  is  a  gépekre  az  összeadást -figyelmeztetett
    Majikthise.-  Ami  viszont  az örök igazságokat illeti, azokat mi majd
    szépen  elintézzük.  Sürgősen ellenőrizd a jogi állásodat, pajtikám. A
    törvény  értelmében  a  Végső  Igazság Keresése egyértelműen azoknak a
    gondolkodóknak  az  előjoga,  akik  ebből élnek. Valamelyik rohadt gép
    fogja  magát, és megtalálja a Választ, mi meg repülünk az állásunkból.
    Úgy  értem,  mi  itt fél éjszakákon át azon vitázunk, hogy van-e Isten
    vagy  nincs,  erre  ez  az  átkozott  masina  fogja magát, és reggelre
    odaadja a rohadt telefonszámát is.
    -  Úgy  van  -bömbölte Vroomfondel.- Egyértelműen kijelölt területeket
    követelünk a kétely és bizonytalanság számára!
    Sztentori hang töltötte be hirtelen a szobát.
    -  Szabad lenne megjegyzést fűznöm ehhez a ponthoz? -érdeklődött Bölcs
    Elme.
    - Sztrájkolni fogunk -fenyegetőzött Vroomfondel.
    -  Úgy  van  -helyeselt Majikthise.- Jó kis országos Filozófus-sztrájk
    szakad a nyakatokba!
    Az  elektronikus  alapzaj  szintje  hirtelen  megnőtt, néhány tartalék
    mélysugárzó  is  működésbe  lépett  a  szoba falai mentén el helyezett
    csábosan faragott, fényesre politúrozott hangszekrényekben, hogy Bölcs
    Elme hangja némi extra erőt nyerjen.
    - Mindössze azt kívánom közölni -üvöltötte Bölcs Elme- hogy áramköreim
    visszavonhatatlanul   elkötelezettek   amellett,   hogy  kiszámítsák a
    választ  a  végső Kérdésre: az Élet, a Mindenség meg Minden. -Szünetet
    tartott,  s  mielőtt  valamivel halkabban folytatta volna, elégedetten
    nyugtázta, hogy sikerült megragadnia a többiek figyelmét.- Időbe telik
    azonban, amíg végigfut a program.
    Fook türelmetlenül az órájára nézett.
    - Meddig? -kérdezte.
    - Hét és fél millió évig -mondta Bölcs Elme.
    Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak.
    - Hét és fél millió év!... - kiáltották kórusban.
    - Úgy van -szónokolt tovább Bölcs Elme.- Megmondtam, hogy időbe telik,
    nem?   Egyébként   úgy   vélem,   hogy  egy  ilyen  program  futtatása
    szükségképpen  hatalmas  közérdeklődést kelt a filozófia egésze iránt.
    Mindenkinek lesz elmélete arról, hogy milyen válasszal állok majd elő.
    Ugyan  ki más nyerne a legtöbbet az így megnyíló nyilvánosságból, mint
    ti  magatok?  Ameddig  csak kellő undort keltve tudjátok pocskondiázni
    egymást  a  napisajtóban,  biztosítva  lesz  a  nyugis  és  jól tejelő
    állásotok. Mit szóltok hozzá?
    A két filozófus szájtátva bámulta Bölcs Elmét.
    -  Ördög és pokol -dadogott Majikthise- ezt nevezem gondolkodásnak! Te
    Vroomfondel, nekünk mért nem jut ilyesmi soha eszünkbe?
    - Nemtom -suttogta megilletődötten Vroomfondel.
    - Asszem, Majikthise, túlságosan pallérozott az elménk.
    Azzal  sarkon fordultak, és kivonultak az ajtón, melyen túl a soha nem
    is remélt gyöngyélet várta őket.


    26. fejezet


    -  Nagyon  érdekes -szólt Arthur, miután Szlartibartfaszt ismertette a
    történet  főbb  pontjait.-  Csak  azt nem értem, mi köze az egésznek a
    Földhöz, az egerekhez meg egyáltalán.
    -  Ez  csupán a történet első fele, földlakó -mondta az öregember.- Ha
    tudni  szeretnéd,  mi  történt  hét  és  fél  millió  évvel  később, a
    Válaszadás     napján,     meghívhatlak     a     műterembe,    ahol a
    Szenz-o-Rekord-felvétel    segítségével    magad   is   átélheted   az
    eseményeket.  Persze  csak  ha nem akarod menten kipróbálni az Új Föld
    felszínét.      Egyelőre      félkész:      még      a     mesterséges
    dino-szaurusz-csontvázakat  se  helyeztük  el a földkéregben, aztán le
    kell  még  fektetnünk  a  Kainozoikum Harmadik rétegét is, mert hiszen
    kainozoikum nélkül úgysem volna ugyanaz.
    - Nem hát!
    Szlartibartfaszt megfordította a légikocsit és elindította visszafelé,
    egyenesen az észbontó falnak.


    27. fejezet


    Szlartibartfaszt  műtermében  teljes volt a káosz; úgy nézett ki, mint
    egy  felrobbant  közkönyvtár. Az öregember a homlokát ráncolta, amikor
    beléptek.
    -  Roppant  kínos -mondta.- Az egyik életfenntartó computerben kiégett
    egy   dióda.  Amikor  a  takarítószemélyzetet  akartuk  felébreszteni,
    kiderült, hogy csaknem harmincezer éve mind halott. Csak azt szeretném
    tudni, ki fogja eltakarítani a tetemeket. ülj csak oda, mindjárt be is
    kapcsolhatlak.
    Egy   székhez   intette   Arthurt,   a   szék   olyan   volt,   mintha
    sztegoszauruszbordákból alakították volna ki.
    -  Sztegoszauruszbordából  alakították ki -magyarázta az öregember, és
    mindenféle drótokkal szöszmötölt, melyeket egymásra tornyosuló papírok
    és rajzeszközök alól halászott ki.
    -   Nesze   -mondta-   fogd  ezeket  -és  Arthur  kezébe  nyomott  két
    lecsupaszolt  huzalvéget.
    Amint  Arthur  kézbe vette őket, átrepült a testén egy madár. Ő maga a
    levegőben függött, és láthatatlanná vált saját maga számára is. Alatta
    fákkal  szegélyezett,  csinos  városi tér volt, melyet, ameddig a szem
    ellátott,  tágas, fehér betonépületek vettek körbe. Az idő meglátszott
    rajtuk:  esőáztatta  falaikon  repedések  éktelenkedtek.  Most viszont
    ragyogott  a  nap,  friss  szellő  játszott a fák között. A téren és a
    környező  utcákon  tolongtak  az  izgatott,  vidám emberek, morajuktól
    mintha  a házak is zümmögtek volna. Rezesbanda játszott valahol, tarka
    zászlók  csapdostak  a  szélben,  és  a levegőt betöltötte a karneváli
    hangulat.  Arthur  hallatlanul  magányosnak  érezte magát a levegőben,
    mert  még  a  neve  is  testetlen volt. Mielőtt azonban megsajnálhatta
    volna  magát,  egy  hang  zengett  végig a téren; és figyelmet kért. A
    szónok   a  tér  fölé  magasodó  központi  épület  előtt,  a  gazdagon
    feldíszített  erkélyen  állt,  és  a  hangosbeszélőn keresztül szólt a
    tömeghez.

    -  Ó,  népünk,  ki  itt  várakozol Bölcs Elme árnyékában! -kiáltotta.-
    Vroomfondel   és   Majikhtise,   a  Legnagyobb  és  Legeslegérdekesebb
    írástudók  nagybecsű  Leszármazottai...  a  Várakozás  Ideje elmúlt! A
    tömeg  vad  kiáltozásban  tört  ki. Zászlók, lobogók, fülsértő füttyök
    szálltak  a  levegőben.  A  keskenyebb utcák felfordított és lábaikkal
    hevesen integető százlábúakra emlékeztették Arthurt.
    -  Hét  és  fél millió éve vár fajunk erre a Nagyszerű és Remélhetőleg
    Felvilágosító Napra! -kiáltotta a szónok.- A Válasz Napja!
    A tömeg teljes eksztázisban hurrázott.
    -  Többé  soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok
    én?  Meg  hogy  minek  élek?  Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus
    jelentősége,  ha  ma  nem  kelek  fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma
    végre egyszer és mindenkorra megkapjuk a rövid, világos választ ezekre
    a  bosszantóan  jelentéktelen  kérdésekre, hogy Élet, a Mindenség, meg
    Minden.
    Miközben  a  tömeg  újabb  üdvrivalgásban  tört  ki, Arthur azon kapta
    magát,  hogy  siklórepüléssel  átszeli  a teret, és a szónoki emelvény
    mögött  álló  ház  egyik  hatalmas földszinti ablaka felé veszi útját.
    Röpke  pillanatra úrrá lett rajta a pánik, mikor egyenesen az ablaknak
    vitorlázott,  ám  rögvest  jobban  lett,  mihelyst  átcsusszant  rajta
    anélkül,  hogy akár csak megérintette volna a tömör üveget. A szobában
    tartózkodók nem figyeltek fel különös érkezésére, ami nem túl meglepő,
    hiszen valójában nem is érkezett meg. Arthúr lassan beletörődött, hogy
    élményei  csupán  egy  felvétel  visszajátszásának köszönhetők, s hogy
    ehhez  képest  a  hatsávos,  térhatású,  szélesvásznú  film körülbelül
    annyira  korszerű,  mint  a  svájcisapka.  A szoba egészen olyan volt,
    amilyennek  Szlartibartfaszt leírta. Gondját viselték az elmúlt hét és
    fél  millió  évben;  rendszeresen  takarították,  úgy százévenként. Az
    ultramahagóni   asztal   kissé   megkopott   a   szélein,   a  szőnyeg
    valamelyest   kifakult,   de   a   nagy  computerterminál  változatlan
    dicsőségében  ragyogott  az  asztal bőrrel bevont tetején, mintha csak
    tegnap építették volna. Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan
    a terminál előtt, és várakozott.

    -  Mindjárt eljő az óra -mondta az egyik. Arthur meglepetésére egy szó
    betűi  tűntek  fel  a  nyaka  körül.  A  felirat: LOONKAWL, néhányszor
    felvillant,  majd  kialudt. Mielőtt Arthur ezt megemészthette volna, a
    másik  várakozó is megszólalt, és az ő nyaka körül is villogni kezdett
    egy felirat: FOOCHG.
    -   Őseink  hetvenötezer  generációval  ezelőtt  indították  el  ezt a
    programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a computer megszólal.
    - Lenyűgöző élmény, Foochg.
    Arthur ekkor jött rá, hogy a felvételt feliratokkal is ellátták.
    -  Mi  leszünk  a  szerencsések  -mondta Foochg- akik meghallhatják az
    Élet...
    - A Mindenség...
    - Meg Minden...
    - Nagy Kérdésére...
    - A Választ...
    -  Csst!  -pisszegett  Loonkawl.-  Azt  hiszem,  Bölcs  Elme beszédhez
    készülődik!
    Pillanatnyi   várakozásteljes  szünet  után  a  konzol  elején  sorban
    feléledtek    a    műszerek.    A    fények,   mintegy   kísérletképp,
    fel-felvillantak,   majd   üzemszerű   villogásban  állapodtak  meg. A
    kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
    - Jó reggelt! -szólalt meg végül Bölcs Elme.
    -  Ööö...  jó reggelt, ó, Bölcs Elme -mondta Fooch idegesen.- Megvan a
    .. ööö... hogy is mondjam...
    - A Válasz? -szakította félbe Bölcs Elme fenségesen.- Igen. Megvan.
    A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
    - Valóban létezik Válasz? -lehelte Foochg.
    - Valóban létezik Válasz -erősítette meg Bölcs Elme.
    - Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
    - Igen.
    Mindkettőjüket  erre  képezték  ki  e  ész életükben erre a pillanatra
    készültek,  születésükkor  választották  ki  őket, hogy tanúskodjanak,
    amikor   a  Válasz  megadatik,  s  mégis  azon  kapták  magukat,  hogy
    lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.
    - S készen állsz rá, hogy közöld velünk? -sürgette Loonkawl.
    - Készen állok.
    - Most?
    - Most -mondta Bölcs Elme.
    Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
    - Bár nem hinném -tette hozzá Bölcs Elme- hogy tetszeni fog.
    - Nem számít! -felelte Foochg.- Tudnunk kell most!
    - Most? -érdeklődött Bölcs Elme.
    - Igen! Most...
    - Felőlem...
    A   computer  elcsöndesedett.  Azok  ketten  idegesen  fészkelődtek. A
    feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
    - Egész biztosan nem fogtok örülni -jegyezte meg Bölcs Elme.
    - Ki vele!
    - Jó -mondta Bölcs Elme.- A Válasz a Nagy Kérdésre...
    - Nos?...
    - Az Élet, a Mindenség Meg Minden... -mondta Bölcs Elme.
    - Tehát?...
    - A Válasz... - mondta Bölcs Elme, és megállt.
    - Igen?...
    - A Válasz...
    - Igen???...
    - Negyvenkettő -mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.


    28. fejezet


    Hosszú-hosszú  ideig  senki se szólt. Szeme sarkából Foochg láthatta a
    várakozástól feszült arcok tengerét odakünn a téren.
    - Minket most meglincselnek, ugye? -suttogta.
    - Nehéz hivatal -jegyezte meg Bölcs Elme szelíden.
    -  Negyvenkettő!  -ordította  Loonkawl.-  Ez  minden,  amit hét és fél
    millió év alatt kiagyaltál?
    -   Viszont   gondosan  ellenőriztem  -mondta  a  computer-  és  egész
    egyértelműen  ez  a  Válasz: Hogy őszinte legyek, a probléma szerintem
    abban rejlik, hogy magatok sem tudjátok, mi a kérdés.
    -  Hiszen  ez  volt  a  Nagy  Kérdés!  A  Legvégső  Kérdés! Az Élet, a
    Mindenség Meg Minden! -bömbölte Loonkawl.
    -  Helyes  -mondta  Bölcs  Elme,  és hangján érződött hogy készségesen
    elviseli a hülyéket is-, de mit jelent igazából?
    Bárgyú döbbenet ömlött el lassan a két arcon, ahogy előbb a computerre
    bámultak, aztán egymásra.
    -  Tudod,  izé...  hát  a  Minden...  az Minden... -próbálkozott Fooch
    bátortalanul.
    -  Hát ez az -mondta Bölcs Elme.- Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés,
    érteni fogjátok a választ is.
    -  Marha jó -dünnyögte Foochg, félrelökte a jegyzetkönyvét, és parányi
    könnycseppet törölt ki a szeméböl.
    -  Jó,  jó,  figyeij  -mondta  Loonkawl.-  Volnál  szíves,  és esetleg
    megmagyaráznád a kérdést? Te magad?
    - A Legvégső Kérdést?
    - Igen!
    - Beleértve az Életet, az Univerzumot meg Mindent?
    - Igen!
    Bölcs Elme rágódott ezen egy keveset.
    - Zűrös -mondta végül.
    - De meg tudod csinálni?! -kiáltotta Loonkawl.
    Bölcs Elme újabb hosszú percig töprengett.
    - Nem. -Válasza nagyon véglegesen hangzott.
    A két férfi magába roskadtan ült.
    - De tudom, ki volna képes rá -mondta Bölcs Elme.
    Mindketten felkapták a fejüket.
    - Kicsoda?
    Arthur  nem létező koponyája bizseregni kezdett, érezvén, hogy gazdája
    lassan,  de  megállíthatatlanul  kúszik  a konzol felé, Arthur azonban
    sejtette  már,  hogy ez csupán a ráközelítés, melyet a film ismeretlen
    alkotója a drámai hatás fokozására iktatott be.
    - Nem másról beszélek, mint arról a computerről, mely utánam lesz majd
    eljövendő.-  Bölcs  Elme  hangja  újfent a jellegzetes szónokiassággal
    zengett.
    -  E  computer operációs paramétereit kiszámítani oly megtiszteltetés,
    melyre én méltatlan vagyok, ám az én küldetésem, hogy megtervezzem őt.
    E  computer  képes  lesz  arra,  hogy  kiszámítsa  a  Végső  Válaszhoz
    rendelhető  Kérdést.  E  computer oly végtelenül kifinomult és komplex
    lesz,  hogy  operációs  mátrixának még a szerves élet is részét képezi
    majd.  És  ti magatok is új formát fogtok ölteni, és leszálltok arra a
    computerre,  hogy  vezéreljétek  programjának  tízmillió éves futását!
    Igen!  Megtervezem  néktek  ezt  a  computert.  És  néven is nevezem a
    számotokra. Legyen a neve... Föld!
    Foochg tátott szájjal meredt Bölcs Elmére.
    -  Elég  sivár  név.  -Testét  hatalmas  bemélyedések  szelték  végig.
    Loonkawlon  is  hirtelen  borzasztó  vágások  tűntek  fel.  A computer
    konzolja   felpukkadt   és   megrepedezett,   a  falak  meginogtak  és
    összeomlottak, a szoba rázúdult a saját mennyezetére...
    Arthur előtt Szlartibartfaszt állt, kezében a két huzalvég.
    - Lejárt a szalag -mondta.


    29. fejezet


    - Zaphod! Ébredj!
    - Mmmmmvvvvrrrrrrr?
    - Mi lesz, ébredj már fel!
    -  Hagyd, hogy annál maradjak, amihez értek, jó? -dünnyögte Zaphod, és
    odább hengeredett, hogy hallótávolságon kívül kerülve tovább alhasson.
    - Azt akarod, hogy megrugdossalak? -mondta Ford.
    - Sok örömet szerezne neked? -érdeklődött Zaphod fátyolos hangon.
    - Nem.
    -   Nekem   se.   Akkor   meg   minek?  Hagyj  békén!  -Zaphod  megint
    összekucorodott.
    -  Dupla  adag  gázt  kapott  -mondta  Trillian,  és lenézett rá.- Két
    légcsöve van.
    -  És csönd legyen -morgott Zaphod.- Igy is éppen elég nehéz aludni. A
    talaj is pocsék. Egészen kemény és hideg.
    - Aranyból van -mondta Ford.
    Zaphod  bámulatosan  kecses  mozdulattal  felpattant,  és a látóhatárt
    fürkészte,  mivel az aranyfelszín éppen odáig terjedt minden irányban,
    tökéletesen  simán  és  tömören.  Úgy  ragyogott,  mint... nehéz volna
    meghatározni,  hogy  is ragyogott, mert az egész univerzumban semmi se
    ragyog úgy, mint egy színarany bolygó.
    - Ki rakta ezt mind ide? -hápogott Zaphod kidülledt szemmel.
    - Ne izgulj -intette le Ford.- Ez csak a katalógus.
    - Micsoda?
    - Katalógus -mondta Trillian.- Illúzió.
    -  Hogy  állíthatsz  ilyet?!  -kiáltotta  Zaphod, és négykézláb kezdte
    vizsgálgatni  a  talajt.  Bökdöste  és  piszkálta. Nehéz volt és egész
    kicsit  puha:  meg  tudta  karcolni  a  körmével. Nagyon sárga volt és
    csillogott,  s  amikor  Zaphod  rálehelt,  a lélegzete olyan sajátosan
    párolgott el, ahogy csak színaranyról párolog el a lélegzet.
    -  Trillian  meg  én  nemrég  tértünk  magunkhoz  -mondta Ford.- Addig
    kiabáltunk  és  üvöltöztünk  amíg  oda  nem  jött  valaki, erre tovább
    kiáltoztunk  és  üvöltöztünk,  míg  megunták;  és  idehoztak  minket a
    bolygókatalógusukba,  hogy  elfoglaljuk magunkat, míg felkészülnek rá,
    hogy foglalkozzanak velünk. Ez itt mind Szenz-o-Rekord.
    Zaphod keserűen bámult rá.
    -   A   fészkes   fotonba   -mérgelődött-  fölébresztettetek  a  magam
    tökéletesen megfelelő álmából, hogy megmutassátok valaki másét.
    Zaphod sértődötten leült.
    - Miféle völgyek azok ott? -kérdezte.
    - Fémjelzés -mondta Ford.- Megnéztük.
    - Idáig alhattál -szólt Trillian.- Az előző bolygón térdig gázoltunk a
    halakban.
    - Halakban?
    - Egyesek a legfurább dolgokat kedvelik.
    -  A  halak  előtt  -mondta  Ford-  platina is volt. Elég unalmas. Azt
    gondoltuk, ezt azért látnod kellene.
    Tenger   sok   fény  ragyogott  feléjük  egyöntetű  aranycsillogással,
    akármerre néztek.
    - Elragadó! -zsémbelt Zaphod.
    Hatalmas zöld sorszám jelent meg az égen. Pislogott és megváltozott, s
    vele  együtt  a  táj is átalakult. Mindhárman egyszerre hördültek fel.
    Bíborszínű  tenger  partján  találták magukat, mindenütt apró sárga és
    zöld kavicsok hevertek - nyilván értékes drágakövek. A távolban a lágy
    vonalú  hegyek  vörös  csúcsai gyengéden hullámzottak. Mellettük tömör
    ezüst   kerti   asztal   állt,   mályvaszínű,  fodros  napernyővel  és
    ezüstrojtokkal. Az égen a katalógusszám helyén hatalmas felirat jelent
    meg:  Magrathea  az  Ön bármely igényét kielégíti. Nem dicsekszünk. És
    ötszáz  teljesen  meztelen  nő  záporozott  alá az égből ejtőernyőn. A
    következő  pillanatban a látvány eltűnt. Tavaszi réten egy csomó tehén
    kérődzött körülöttük.
    - Au! -mondta Zaphod.-Az agyaim!
    - Akarsz beszélni róluk?- kérdezte Ford.
    -  Igen.  -leültek,  összedugták  a fejüket, és fütyültek az állandóan
    változó környezetre.
    -  Úgy  látom  -mondta  Zaphod-,  akármi történt is az elmémmel, magam
    tettem. Méghozzá úgy, hogy a kormány szűrővizsgálatain ne derüljön ki.
    Sőt magam se tudhattam semmiről. Hülyén hangzik, mi?
    A másik kettő egyetértően bólintott.
    -  A  kérdés  tehát:  mi  lehet olyan titkos, hogy nem tudhatják, hogy
    tudom, nemhogy a Galaktikus Kormány, de saját magam sem? A válasz: nem
    tudom.  Nyilvánvalóan.  De  összeilleszthetek  némely dolgot, és akkor
    találgathatok.  Mikor  döntöttem el, hogy indulok az elnökválasztáson?
    Nem sokkal Yooden Vranx elnök halála után. Emlékszel Yoodenre, Ford?
    -  Persze  -mondta  Ford.-  Ő  volt  az  a  pasas, akivel találkoztunk
    kölyökkorunkban,  az  arktureánus kapitány. Szédületes fej volt. Adott
    nekünk  gesztenyét,  amikor  fellopóztál  a  szuperteherhajójára.  Azt
    mondta,sose látott ilyen bámulatos kölköt.
    -  Miről  beszéltek?  -kérdezte  Trillian.
    -  Egy  történet  -mondta Ford- abból az időből, amikor még mindketten
    gyerekek  voltunk  a  Betelgeusén.  Az  arktureánusok szuperteherhajói
    bonyolították le a tömegcikk-kereskedelem nagyját a Galaktikus Centrum
    és  a  külső  körzetek  között.  A  Betelgeuse kereskedelmi felderítői
    kutatták  fel  a  piacot,  az  arktureánusok  meg  odahordták az árut.
    Rengeteg    zűrt    okoztak    akkoriban   az   űrkalózok,   mielőtt a
    Dornellis-háborúk   során   elintézték  őket.  A  szuperteherhajókat a
    galaktikus  tudomány  legfantasztikusabb védőpajzsaival szerelték fel.
    Igazi  böhömök  voltak  azok  a  hajók,  óriásiak. Ha egy bolygó körül
    pályára  álltak, eltakarták a napot. Erre ez a Zaphod kölyök úgy dönt,
    hogy  lerohanja  az  egyiket. Képzeld csak el: sztratoszféra-repülésre
    tervezett,   jelentéktelen   kis   csónakocsikája  volt,  vacak  három
    sugárhajtóművel,  benne egy taknyos kölök. Úgy értem, fátyol rá, őrült
    ötlet  volt,  veszettebb,  mint  egy veszett majom. Amikor nekivágott,
    vele  tartottam,  mert  fixre  megjátszottam  egy nagyobb summát, hogy
    kudarcot  vall,  és nem akartam, hogy hamis bizonyítékkal állítson be.
    Erre   mi  történik?  Beszállunk  a  háromsugarasába,   amit   ő   úgy
    átbütykölt,  hogy  nem  lehetett  ráismerni.  Röpke  néhány  hét alatt
    átszelünk  három  parszeket,  besurranunk  a  szuperteherhajóba, ma se
    tudom,   hogyan,   végigmasírozunk   a  parancsnoki  hídon,  kezünkben
    játékpisztoly, és vadgesztenyét követelünk. Ekkora marhaságot azóta se
    hallottam.   Egy   egész   évi   zsebpénzem  bánta.  És  mit  nyertem?
    Vadgesztenyét.
    -  A kapitány ez a Yooden Vranx volt, igazán bámulatos hapsi -vette át
    a  szót Zaphod.- Adott kaját, piát... mind csupa hihetetlen galaktikus
    kotyvalék    volt...    meg    persze    nagy   csomó   vadgesztenyét,
    elképzelhetetlenül  remekül  éreztük  magunkat. Azután hazateleportált
    bennünket. A Betelgeuse Állami Börtön különleges Biztonsági Szárnyába.
    Hidegvérű pasas volt. Később megválasztották a Galaxis Elnökének.
    Zaphod  elhallgatott.  Környezetük ezúttal éppen elsötétedett. Feketén
    gomolygott  a  pára,  és alig kivehető, idomtalan árnyak leselkedtek a
    sötétben. A levegő időnként megreszketett a szellemlények üvöltésétől,
    melyeket   egyéb   szellemlények   öldököltek.   Föltehetőleg   elegen
    lelkesedtek az ilyesmiért, ha kifizetődött a reklámozása.
    - Ford -mondta Zaphod csöndesen.
    - Igen?
    - Közvetlenül a halála előtt Yooden meglátogatott.
    - Tényleg? Sose mesélted.
    - Nem.
    - Miért látogatott meg?
    - Az Arany Szívről mesélt. Az ő ötlete volt, hogy ellopjam.
    - Az ő ötlete?
    -  Igen.  És  csak  úgy  lophattam  el,  ha  részt  veszek  az avatási
    ünnepségen.
    Ford döbbenten tátotta a száját, majd harsogó nevetésben tört ki.
    -  Azt  akarod  mondani,  hogy  csakis  azért  indultál  a  Galaktikus
    Elnökválasztáson, mert el akartad lopni azt a hajót?
    -  Pontosan.
    Zaphod  arcára  olyan  vigyor  ült, melyért az embert többnyire puhára
    bélelt falú szobába zárják.
    - És miért olyan fontos neked a hajó?
    - Nemtom -mondta Zaphod.- Azt hiszem, ha tudatosan tudnám, miért olyan
    fontos  a  hajó, és mit akarok vele kezdeni, akkor ez kiderült volna a
    tesztek  során,  és  nem lehettem volna elnök. Azt hiszem, abból, amit
    Yooden elmondott, egy csomó dolog még mindig el van előlem zárva.
    -  Szóval  azt  gondolod,  Yooden  vett  rá, hogy belepiszkálj a saját
    agyadba?
    - Szövegelni irtóra tudott.
    -  De  hát  Zaphod,  öreg  barátom, elsősorban mégiscsak magaddal kell
    törődnöd, tudod, hogy van ez.
    Zaphod vállat vont.
    -  Értem,  a magad részéről eszed ágában sem volt ez az egész elnökség
    meg minden -firtatta Ford.
    Zaphod  ezen  hosszan  eltöprengett. Látszott, hogy kétely suhan át az
    arcán.
    - Úgy látszik nemigen -mondta végül.
    - Nem avatom be magamat a titkaimba. Bár -tette hozzá némi gondolkodás
    után- ez nem is meglepő. Fikarcnyit sem bízom magamban.
    A   Következő   pillanatban   helyreállt   a  valóságos  világ.  Pazar
    váróteremben   ültek,   melyet  üvegtetejű  asztalokkal  és  tervezési
    díjakkal zsúfoltak tele. Nyúlánk magratheai férfi állt előttük.
    - Az egerek fogadnak benneteket -mondta.